Serdián Miklós György
Bahrein
Al-Manama egyik régi jachtkikötőjének környékén, ahonnan
karnyújtásnyira áll az al-Fátiha-mecset, téli kertgondozás folyik: egy
indiai vendégmunkás sarlóval kaparja le a pálmatörzsből kinövő
gyökereket és a fa szőrzetét. Ketten dolgoznak az ügyön; a mi emberünk a
szubkontinensről és egy másik indiai, aki komoly arccal figyeli az első
tevékenységét.
A padon európai középvezetőnek kinéző alak lótuszülésben a
munkapapírjait tanulmányozza, és a legfrissebb helyi újsághírek szerint a
Fülöp-szigeteki szolgálólányok nem a szexuális zaklatás és az
embertelen munkakörülmények miatt szökdösnek el helyi gazdáiktól, hanem
azért, mert nem akarnak dolgozni.
A tálalás magyarázkodásszagú, az alapötletet a cikkírónak pedig az adja,
hogy a Fülöp-szigeteki lányok unatkoznak és csak haza akarnak menni.
Híranyag a Bahreini Királyság politikai elitjének szociális érzékenysége
is; a Világbank bevonásával küzdenek a helyi szegénység ellen. Majd
egyszer, ha úgy alakul: insallah, ha Isten úgy akarja.
Nagy hír és kérdés egyben, hogy a bahreini anyától és külföldi, mondjuk,
szaúd-arábiai apától, hogy ne menjünk messze térben és kultúrkörben,
tehát a szomszéd és nagyon mozlim országból jött apától származó gyerek
kapjon vagy ne kapjon bahreini állampolgárságot. Mert a kölcsönösen
nyugatbarát arab testvéri monarchia jegyében sem részesül a kegyben.
Kapva a kínálkozó alkalmon, a NEF (New Economics Foundation) angolszász
szellemiségű alapítványi közgazdászai ingyenesen tájékoztatják az
érdeklődőket, hogy az arab világ legélhetőbb szigetállama Bahrein.
Szavahihetőségük erősítésére szolgál, hogy az óceániai Vanuatu PR-jét is
erősítik, mert véleményük szerint amaz maga a földi paradicsom.
A City of London vonzáskörében havi fizetésből élő és megélő gondolkodók
nem említik, hogy az UNESCO veszélyeztetett nyelveinek listáján Vanuatu
jó helyezést ér el. Minek is törnék rajta magukat, hisz ha No problem,
Jamaica, akkor a bennszülöttek majd errefelé is csak elmakognak valahogy
a baksisért, és eltámolyognak a számukra kijelölt élettérben mint
kiszolgáló személyzet, és a Queen’s English segedelmével az isteneik is
majd csak kapnak egy új nevet, mert abból is elég lesz nekik egy darab.
Egy másik jelentős cég, a CIA (Central Intelligence Agency) az
interneten tájékozódó világpolgár számára szintén ingyenesen
hozzáférhető jelentése árnyaltabb, ami nem csoda, hisz ez a társulati
költségvetés komolyabb teljesítményekre ösztönöz.
Ha a fele igaz a hálózat jelentésének, az is felettébb elgondolkoztató.
Az eligazítás szerint, hála a Bahreint immár mintegy kétszáz éve
töretlen önbecsüléssel irányító Ál Khalífa-dinasztia hatalomerősítő
tevékenységének, a politikai pártokat betiltották, és a délkelet-ázsiai,
valamint kelet-európai lányok és asszonyok választhatnak a szexuális
szolgáltatóipar vagy egyéb embertelen munkakörülmények közé ágyazott
jövedelmi források közt, de a leggyakrabban erre sincs szükségük, mert
mindkettőből kapnak egy testre szabott adagot a helyi munkaadóiktól.
A kelet-európai és magyar hovatartozás érzésözöne itt is elér, és a
legalább általunk világhírűnek tartott pesti (zsidó) humor köszön vissza
az irodalmi arab helyett tiszta pidgin englisht preferáló királyi
határrendész szájából.
Hungarians fifteen, magyarok tizenöt, mondja.
Ezen mindketten jót derülünk, mert az első világútleveleiket felmutató
uniós állampolgárok az egyharmadát fizetik a vízumdíjnak. Öröm az
ürömben, hogy szabad a belépés a szigetállamba.
Megadatott neki, mondanák a hazai nyájas keresztények, Erdélytől a
Felvidékig. A belváros-lipótvárosi új buddhisták pedig kánonban idéznék
Kohn bácsit, a New Yorkból visszaszármazott jewish persont, aki annyit
fűzne hozzá a dologhoz, hogy „ügyes”.
A pártállamból visszamaradt honi illetékesek és a kapcsolati tőkével
közpénzeken eltartott munkatársak nem szólnának hozzá a meleg témához,
mert ők jelenlétük alapján kapják a havi fizetésemelésüket, és nem
teljesítményre erősítenek.
De a remény nem fogy el soha: se nálunk, se itt, Bahreinben, ahol az iszlám időszámítása is illúzió csupán.
Az első mézesmadzag óriásplakáton a 21. század az árukapcsolás és a
politikailag korrekt 21st Century fogad, ami önértékelésében a világ
legnagyobb ingatlanpiaci hálózata.
A reklám alatt a fáradtságtól is homályos pillantásokkal szemlátomást
ellankadva, de élénk színű ruhák és komoly arcfestékek mögött egy
csoport indiai nő fekszik szanaszét.
Nem üvöltenek a tettvágytól, de amikor megjelenik egy bajszos egyenruhás
a markában egy adag útlevéllel, amikből foszladozó papírdaraboknak
álcázott hivatalos iratok és helyi bankjegyek lógnak kifelé, a
hölgysereg szótlanul feltápászkodik a földről, és libasorban követi egy
üvegajtón át, ahonnan éppen egy patyolat fejfedőben büszkélkedő fiatal
arab lép be a kezében adóvevővel. Ő feltűnésmentesen elvegyül az
egyenruhás határrendészek mögött elhelyezett kispadon.
Kint megkérdezek egy indiai vécéslegényt, mennyibe kerül a taxi a
szállodámig. Maximum öt dinár, mondja. A sofőr a duplájával kezdi, aztán
megállunk a felénél. Nagyokat sóhajt. Érezhetően komoly mentálhigiéniás
problémái támadtak, hogy nem sikerült a számtani művelete.
A szerző további írásai
