Gángoly Attila
Fantomköztársaság
Már kamaszfejjel lelkesedett a filozófiáért…
Most is, amint egy cipőkanállal a reggeli tejeskávét kavargatta,
Schopenhauer ezeroldalas, megsárgult remekművébe temetkezett bele. Épp a
legérdekesebb résznél tartott, mikor a kakukkos óra jelezte, hogy
indulnia kell. Sapka helyett egy keze ügyébe akadó tarka kendőt kötött a
fejére.
„Vagyis a világ nem más, mint puszta ködkép, és minden az elmében
játszódik le” – nyelt nagyot a zsúfolt metrón, verítékező embertársai
közt gyömöszölődve. A szellemi izgalomtól, mely a mozgólépcső tetején
föltartóztathatatlanul úrrá lett rajta, úgy érezte, agyveleje
átforrósodik.
Kilépve a körút forgatagába, látta meg az őrültet. Roppant, mitikus fák zúgtak a szélben, gyilkosan tűzött a nap.
A furcsa szerzet az árnyékban állt, a sokadalmon kívül, és csak beszélt, beszélt; valaha gyűlések középszerű szónoka lehetett.
– Legnagyobb rejtély az idő – prófétált az őrült a körúton. – Mert mitől vénülnek a fák?…
Egészen ámokfutó fizimiskája volt, és szép tébolyult tekintete. Régimódi
nyakravalót viselt – meg két bibircsókot az álla hajlatában,
olyasformákat, mint a könnycsepp. Jobb szemgödrében törött lencséjű
monokli ült.
A járókelők közönyös képpel baktattak el mellette.
– Mitől jön el újra a kikelet? – faggatta tovább az őrült a körút
tovasuhanó, kósza árnyait. Néha-néha panaszosan károgott egyet a vállán
gubbasztó borzas varjú is, mintha csak gazdája monológjában tenné ki az
írásjeleket.
„Vajon létezik-e ez az ember a valóságban?” – tűnődött hősünk szájtátin, a monoklis előtt rostokolva.
A következő pillanatban döntött. Továbbsétált a villamossínek
összegabalyodott hálózata felé. Szörnyű bűz fojtogatta, a zajtól
hovatovább megsüketült; tudata, lám, szerfölött hiteles benyomásokat
gyártott, ám ő nem hagyta megtéveszteni magát.
Lecövekelt az egyik sínpáron. Csilingelő villamos közeledett, egyre
közeledett. „Fantomkép – szaladt át zakatoló fején, s nem mozdult. – Úgy
tűnik, hogy a sínen van, de minden csak az elmém játéka: a villamos is,
a város is. És ez a megállapítás sem olyan, mintha a valóságban
gondolnám. Hiszen csak képzelem, hogy gondolkodom.”
Nagy csattanást hallott, zűrzavar támadt, sikoltozás, futkosás, később
egy vakítóan fehér kórteremben tért magához. Fiatal ápolónő hajolt
fölébe. „Milyen szép fantomlány” – vélte fellobbanó tudata utolsó
erőfeszítésével, majd újra elájult.
*
Napokig hevert eszméletlenül. Lázálmának képernyőjét nem létező próféták és csilingelő villamosok népesítették be.
…Végleg a fantomköztársaság polgára lett.
