Egyed Péter
„…ott zizeg a jelenléte…”
I. Az 1981-ben megjelent Forrás-kötetének Darkó István maga adta A
következő pillanatban címet, és amint a kötet egyik leglíraibb,
legbékésebb írása némi hatásszünettel mintegy feloldja a szintagmát: a
következő pillanatban nem történt semmi. Ami közben történt a valóságos
és titkos városban, az odabent van e könyvecskében. Hihetetlen, hogy
mennyi minden történik környezetünkben, amiről mi nem veszünk tudomást.
Lev Sesztov mondotta volt, hogy tulajdonképpen – amennyiben békés
polgárokként éljük – végigalusszuk az életünket. Nos, Darkó István nem
aludta végig rövidke életét (1954. május 4. – 1982. szeptember 7.).
Filozófiája szerint van, hogy jó az, ha a következő pillanatban sem
történik semmi, azazhogy gyönyörűséges és titkos városunk éli
bensőséges, nyugodt életét. Ha a következő pillanatban nem történik
semmi, akkor, ha ez igaz, akkor esetlegesen és éppen akkor nem történik
semmi. Csakhogy – és ez Darkó metafizikájának az evidenciája – velünk
viszont általában és egyetemesen a Semmi történt meg, jóllehet ezt
elfeledtette az a mindennapi és olykor oly lenyűgöző élet. Az
egzisztenciában minden látszat ellenére a Semmi történt meg velünk,
ugyanis az a rendszer, amelyben éltünk, és amelyet folyamatosan
megéltünk, élményszerűen és napról napra semmisített meg bennünket. És
erre csak azok a parányi, de oly veszélyes látszatok utaltak, amelyek
kisirültek a mindennapok jól fésült valósága mögül. Ha azonban valaki
elfogadja azt a hipotézist az életéről, hogy a viszonylagos
normalitásban él, akkor nagyon nehéz neki elfogadni azt, hogy valakik
mintha állandóan meg akarnák ölni, még ha ez ideig-óráig mintegy zavaró
látszatként mutatkozik is meg, akár játékként, amelyet egy magnószalag
történetei hoznak elénk, történetek, amelyekről soha nem tudjuk meg,
hogy tulajdonképpen megtörténtek, avagy csak egy stúdióban vették fel és
azok elé tárták, akik fel voltak készülve a valóságos történetekre1.
Fikció és valóság egymásba játszása folyamatos, ugyanis ha tényleg el
akarnak pusztítani bennünket, akkor ez a valóság és a mindennapi
életünk, amelyet normálisként megélünk, a látszat, azonban ha
elfogadjuk, hogy a látszatot éljük meg, akkor annyi értéket is
tulajdonítunk neki, és sokkal fontosabbnak tartjuk majd azokat az
erővonalakat, amelyek a másik, a reális történet profilját sejtetik,
azaz a valóságos történetet. Darkó kénytelen-kelletlen ama előbbi
látszat valóságban is kellett hogy éljen (barátaival együtt), ugyanakkor
őrültnek vagy különcnek tartották azok, akiknek nem volt meg a kellő
egzisztenciális bátorságuk annak a vállalásához, hogy a rendszer által
biztosított látszat-élet nemsokára át fogja adni helyét a sokkal
valóságosabb pusztító erővonalaknak. Az igazi egzisztencia nem volt meg a
megélt egzisztenciában, de az igazi egzisztencia megélése, legalább
jelzésszerűen, ama másik – halálos – egzisztenciának a folyamatos
megélését is jelentette, nem könnyű feladatot, voltaképpen terhes
feladatot. Darkó István az egzisztencia zsenije volt, akit aztán
összeroppantott ez a hallatlan nehézségű szerepjátszás. De legalább meg
tudta mutatni, hogy a fikció alkalmasint sokkal fontosabb, mint a megélt
valóság – no és hát ama terhes, hazug, normális valóságban igenis
szerepelni kell. Darkó Istvánnal kapcsolatban az embereknek gyakran volt
az az érzésük, hogy A Normális pazarul alakított szerepéből néha
kényszerűen kiesik, vagy éppen megpihen, vagy egy sátáni kacaj
pillanataiban éppen erőt gyűjt, aztán rákérdez gyanútlanul, kedvesen,
kissé felsőbbségesen a megrökönyödött vagy éppenséggel megrémült
embertársára: „Valami baj történt talán?” Baj tehát nem történt, csak
éppen általa megnyílt a valóságos dimenziója.
Ennek az írásnak a folyamán majd arra is rá fogok térni, hogy miért nem
sikerül a mégoly jól felkészült filológusoknak sem (a narratológia
eszközeivel) Darkó szövegeinek azt az egzisztenciális dimenzióját
megragadniuk, amely a voltaképpeni valóság (fikció) tartalmi
megformálását illeti. Ez ugyanis a halálnak és az okkultációnak a
tér-ideje, amelyet csak bizonyos modellekkel lehet leírni, arra
vonatkozó modellekkel, ahogy a valóságunkat halálossá és okkulttá tevő
aktorok ezt megszervezik. Megszervezik a maguk saját életét, megvan a
maguk Városa (Darkó térképet is rajzolt erről, elveszett), utcák,
Börtön, Wolff Intézet, Metafizikai Laboratórium, Iszákos utca, Mozart
borozó, más utak, leszerelhető viaduktok, és elsősorban a Macskarádió,
mindennek a központja, teszik élhetővé ezt az immár reálisan veszélyes
várost. Az a jó, ha valami valóságosan veszélyes, mert ebben a
valóságban immár lehet tájékozódni, lehet élni, tudván tudjuk, hogy ki
akar megölni bennünket (még ha tulajdonképpen nem is akar, csak hát ugye
az emberi természet mégis mintha gonoszabb lenne, mint amit az
iskolában tanulni), esetleg védekezni is lehet. Megtanulható, főleg mert
csak férfiak vannak benne. Tehát van egy fikciós valóságunk, egy
bizonyos halálos tartalommal, amelyből megérthetjük, ha akarjuk, a
tulajdonképpeni, egyébként a gyávaság normalitása miatt alaposan
elrejtett saját valóságunkat.
Ebben áll a Darkó-féle írások rendkívülisége. Abban, hogy többféle
tartalmú és rétegű, szerkezeti fantasztikumot hoznak létre, amelynek
egyféle hermeneutikai viszonya van a valóságunkkal.
A szerző további írásai
