Dánielisz Endre
Találkozásaim Thaliával I.
A meditálásra hajlamos ember életútja végső állomása felé ballagva
gyakorta eltöpreng: a mögé került évtizedek során tett-é valamit
környezete, népe hasznára? Derűsebb perceiben, óráiban azt is fölveti,
hogy a lepergett szép vagy kellemes élményekből mi maradt meg
emlékezetében. Most ez utóbbiak között tallózva a Thaliával szövött
kapcsolatomról, iránta megnyilvánuló rokonszenvemről kívánok vallani.
Miként is kezdődött? Hogyan alakult ki bennem a dramaturgia iránti vonzódás?
Noha szüleim a pénznek folytonosan szűkiben voltak, mégis a „jobb
iparosok” rangja megkövetelte, hogy a helyben adódó magyar művelődési,
ismeretgyarapítási eseményeken ott legyenek. Édesapámat erre múltja is
kötelezte, hiszen legényemberként, sőt fiatal házasként a kisiparosok
műkedvelő társulatában gyakorta pódiumra lépett. Hasonlóan cselekedett
négy sógora, akik közül a jó hangú tenorista helyben az operettek
bonvivánja volt. Édes szüleim egyetértő nevelési célkitűzése: gyermekeik
műveltebbek legyenek, mint ők. Így – hacsak tehették – már iskolásként,
de főleg serdülőkoromban magukkal vittek az 1928-ban emelt Vigadóba,
máskor a színpaddal ellátott Iparosotthonba.
A múlt század húszas, harmincas éveiben Nagyszalontán a műkedvelő
előadások egymást követték. Az Iparos Dalegylet, a Református és a
Katolikus Nőszövetség, a két sportklub s egyéb magyar közösségek a téli,
tavaszi hónapokban dalműveket és prózai darabokat egyaránt bemutattak. A
János vitéz, a Mágnás Miska, továbbá Nyírő Jézusfaragó ember, Kodolányi
Földindulás című drámájának egyik-másik jelenetére máig világosan
emlékszem.
Számtalan színműről szüleimtől szereztem tudomást, sőt édesanyám a
dalokat ott, helyben megtanulta, és neki köszönhetem a Lehár-, Kálmán-,
Huszka-operettek belépőinek, énekkettőseinek az ismeretét. Erre az
időszakra a vándortársulatok országjárása is jellemző volt.
Az egy-két hétre terjedő előadás-sorozat művészeit, technikai
személyzetét lelkes polgárok fogadták otthonukba, vendégekként. A
színigazgató – hálából – két-két belépőjegyet ajándékozott az illető
családnak. Szüleim eme alkalmakkor a két fiú kisszobáját ajánlották föl,
és számtalan előadást megtekintettek, közöttük a Sybillt, a Marica
grófnőt, Zilahytól A szűz és a gödölyét, továbbá a Gyümölcs a fán
színműveket.
Román nyelvű vígjátékot először 1938-ban láttam. A román gimnázium – a
két világháború között Arany városában magyar nyelvű nem is létezett –
igazgatója kötelezte a diákokat, hogy nézzék meg I. L. Caragiale O
scrisoare pierdută (Az elveszett levél) című klasszikussá vált darabját.
A legélénkebben a kótyagos postás derűt fakasztó alakítására emlékszem.
Manapság, évtizedek múltán úgy vélem, hogy Thalia iránti érdeklődésem
kétségkívül összefügg ezekkel a gyermek- és serdülőkori élményekkel,
melyek részben e művészeti ághoz kapcsolódó emlékképeimet gyarapították,
részben tudatalattimba lemerülve folyamatos művelődésem építőköveivé
váltak.
A színművészethez való kötődésem első elemét, a szereplést nem hagyhatom
említetlen. Harmadik osztálybeli tanítóm, Bődi Imre az akkortájt igen
népszerű mesejátékok egyikében az erdei manók között táncoltatott,
énekeltetett. Egy évtized múltán, köröstárkányi igazgató-tanítóként már
én lettem a kultúrmindenes. Ez azt jelentette, hogy télen hetente,
tavaszodván kéthetente irodalmi-művelődési műsorra doboltattam össze a
falu népét. Természetes, hogy az összeállítás, a szavalatok, énekszámok,
egyfelvonásosok betanítása reám hárult. Ha úgy adódott, magam is
„színésszé” váltam. A megfeszített munka, a rendetlen étkezés
következtében oly veszélyes betegség (tüdőbaj) támadott meg, hogy
lakóhelyemtől, szívből választott hivatásomtól el kellett búcsúznom. A
szűkös, megtakarított pénzemmel Kolozsvárra utaztam, és párhuzamosan két
fakultásra iratkoztam be: a Református Teológiára, ahol kosztot és
kvártélyt biztosítottak, és a Bolyai Tudományegyetemre.
A Szamos-parti Athénban a drámai műfaj iránti vonzalmam megerősödött.
Mindent, amit az 1908-ban emelt sétatéri épületben bemutattak, sorra
megnéztem. Itt kerültem ismeretségbe, majd baráti kapcsolatba a hátsó
karzat közönségével, soraikban a színművészeti pályára itt készülő
akadémistákkal. Arra már nem emlékszem, hogy melyikük „szervezett be”,
de az 1948 tavaszán előadott Isten, császár, paraszt című Háy-drámának
egyik címszereplője lettem, paraszt, valami huszadmagammal. A forró
légkörű történelmi mű a pápa (Imrédi Géza) és a német-római császár
(Senkálszky Endre) összeütközését állította a középpontba, Husz János
hitújító mozgalma okán. Engemet fölöttébb meglepett, hogy amikor rosszul
„alakítottunk”, a híres Kőműves Nagy Lajos főrendező határtalanul
felidegesedett, sértegetett, amit még a vezető színészekkel kapcsolatban
is megengedett magának. Pedig akkor igen válogatott társulat verődött
itt össze. A lázadó Zsiska (Perényi János) táborát főként akadémisták
alkották, közöttük Harag György, Orosz Lujza, László Gerő, Lohinszky
Loránd, Horváth Béla és társaik. Mellettük néhány, anyagiakban
szűkölködő s a kulisszák titkaira kíváncsi bolyaista. (A próbákért nem
fizettek, de az előadásokért igen, s azért imádkoztunk, hogy minél
hoszszabb ideig tartsák műsoron.) Évtizedek múltán Domokos Gézával a
kolozsvári emlékeket idézve derült ki, hogy a condrába öltöztetett
parasztok között mellettem forradalmároskodott, bottal hadonászott. Nem
sejthettem, hogy évek teltével magasra ível majd az ő életútja.
A szerző további írásai
