Középiskolás fokon? Válogatás a Mikes Kelemen tantárgyverseny dolgozataiból (Szövegköziség a 20. századi irodalomban - XII. osztály)
Az országos magyar nyelv és irodalom tantárgyverseny győzteseinek
dolgozataiból készült összeállításunk egyik célja szélesebb körben
megismertetni azokat a felső tagozatos középiskolásokat, akik 2007-ben a
legjobbnak bizonyultak ezen a megmérettetésen. A versenyen a diákok
évfolyamonként három-három tételben adhattak bizonyságot ismereteikről
és tehetségükről. Az irodalomelméleti dolgozatokat felvonultató
válogatásunkból az olvasó képet alkothat a tantárgyból országosan
legjobbnak minősülő fiatalok felkészültségéről, műveltségéről,
olvasottságáról, elemző és szintetizáló képességéről. Szándékaink
szerint az öszszeállítás dokumentumaként szolgálhat a magyar nyelv és
irodalom tantárgy oktatásáról kezdeményezendő eszmecserének.
Láng Orsolya
Művészeti Líceum, Marosvásárhely
A szövegköziség fogalma, az intertextualitás a huszadik században
„honosodott” meg igazán, noha az írott szövegek között már azelőtt is
létezett kommunikáció. A meghonosodást szó szerint értem, mivel a
szövegek közötti átjárás levedlette gátlásait, s az írók otthonosan
mozognak más írók fegyvertárában, birodalmában. Két szöveg viszonyát
leginkább az összefüggő parkok hasonlatával tudnám leírni, hiszen nem
ritka jelenség az sem, amikor a vendégszöveg és a „befogadó szöveg”
közti határ elmosódik, a prefigura és a figura egymásba játszik.
A huszadik század világképe felismerésektől hemzseg. Ezek a felismerések
gyakran ellentmondanak egymásnak. Az ideák világa azonban egyértelműen
összeomlott, a század embere túlesett a beavatáson
(Nietzsche–Zarathusztra kijelentése, miszerint Isten halott, valamint
Freud elmélete a világ önmagában megismerhetetlenségéről, a lélek
bugyrairól egészében megrendítették a világot – ez is paradoxon, hiszen
éppen ők világítottak rá arra, hogy egységes világ, teljes érvényű
jelenségek megkérdőjelezhetetlen állítások nincsenek.) Minden
világmegváltó szándék kudarccal végződött, értsük itt konkrétan a két
világháborút, forradalmakat vagy az elvont, de intenzitásukban nem
kevésbé jelentős eszmék mozgalmát. Uralkodóvá vált a „minden Egész
eltörött” érzése. A világ töredékességének felismerésével egyetemben
jött létre az irodalmi szöveg „talált tárgyként” való felfogása. A
talált tárgy megtisztítása pedig szórványos aktussá vált, érvényt
nyertek olyan írói állítások, mint a plágium, allúzió, a szöveg szó
szerinti beemelése egy másik szövegbe, tehát idézet, rájátszás,
palimpszeszt stb. Az irodalom színterévé egy nagy társasjáték táblája
vált.
A Márai Sándor által elkezdett sort ekképpen lehetne magyar
vonatkozásban folytatni: Puskin adott Krúdynak (lásd A vörös postakocsi
utalásai az Anyeginre), Flaubert adott Móricznak (Bovaryné – Az Isten
háta mögött), s míg Örkénynek egy fiatalkori írására azt mondták, hogy
közepes Márai-regény, Weöres Sándor időszámításunk előttig nyúlt vissza,
hogy Gilgamesről drámajátékot írjon. Olyan profán névsort kapnánk így,
ha minden előd utódját nyilvántartanánk, mint a bibliai nemzetségek
hosszú névevolúciója: Homérosz nemzé Vergiliust, Vergilius nemzé
Ovidiust, Ovidius nemzé Tassót, Tasso nemzé Zrínyit, Zrínyi nemzé
Vörösmartyt, Vörösmarty nemzé Varró Dánielt. Esterházy Péter él ezzel a
lehetőséggel, amikor könyvei elején vagy végén feltünteti a „fölhasznált
irodalom névsorát”. Ki gondolná, hogy egy fekete oldal is lehet
intertextualitás? Pedig A szív segédigéiben vizuálisan is megjelenő
gyász, a fekete oldal már önmagában is egy idézet: a mintegy kétszáz
évvel ezelőtt író Lawrence Sterne már használta ezt a fogást.
A nagy könyvek mind valakin nőttek fel. A nagy írók mind nagy könyveken.
Vannak helyzetek, melyeket egyvalaki után már szinte képtelenség
újrafogalmazni. Esterházy idézi Peter Handkét, amikor regényét így
fejezi be: „Mindezt megírom majd pontosabban is”. A jelen pillanatban
azonban nem talál jobb eszközt a szónál, legyen az adott esetben
(mindig) „már használt”. A letűnt korok sokszor kiemelik az
aktualitásokat. Néha azáltal, hogy viszszacsengenek. Mihail Bulgakov két
szálon futtatja A Mester és Margarita eseményeit, az egyik a regényben
íródó regény cselekménye, helyszíne Jerusalaim, a bonyodalom Jézus körül
bontakozik ki. A másik szál a jelenkori Moszkva, ahol hasonló emberek,
jellemek élnek, mint a kétezer év előtti városban, ez mutat rá a világ
kontinuitására, az örök jelen időre is. Mészöly Miklós állítja, hogy
nincs múlt, mert az, amit múltnak nevezünk, nem egy lezárt, elfelejtett
időszakasz. A múlt bármikor felidézhető, s ezáltal jelenné válik. Az
irodalom egyszer megteremtett alakjai újrateremtődnek az irodalom által,
olyan ez, mint Hérakleitosz folyójában a hullámok. Odüsszeusz
archetípussá vált, s mint Ulysses lépett újra színre Joyce azonos című
regényében. Ő nemcsak a bolyongás megtestesítője, hanem az idősíkok
utazás általi egymásra csúsztatásának teremtett alakja is. Don Quijote
hasonló bolyongó, ám ő egy külön, heroikus-megszállott világ bajnoka is.
Graham Greene Mr. Quijote című regényének főszereplője Szilágyi Domokos
lírájában is többször feltűnik (Don Quijote szerenádja, Don Quijote
végrendelete). Ilyen alak Az Ezeregyéjszaka meséiből előléptetett
Szindbád is, aki Krúdy Gyula új tulajdonságokkal felruházott hőse, s
akinek alakjában kicsit Don Juanra is ráismerhetünk. A Biblia alakjai a
példázatosság légkörével együtt megidézett alakok, így lett Jesua
Ha-Nocri a jóság, a szeretet példája, Magdolna a bűnbánat, Júdás az
árulás szimbóluma. Hasonlóképpen a mítoszok figurái, a büntetett hősök
is (Tantalosz, Prométheusz, Sziszüphosz) könnyen beilleszkednek a
„modern irodalom” (mert nincs ilyen) légkörébe; Sziszüphosz otthonra lel
az abszurd hős szerepében, Tantalosz kínjai groteszkek, mert az étel,
amelyet áhít, utolérhetetlen és szertefoszlik, Prométheusz pedig a
többségért hozott áldozatáért szenved (André Gide A felszabadított
Prométheusz című drámája így lesz mítoszátköltés).
A transztextualitás lényegét leginkább a Flaubert-kinyilatkoztatás
(„Bovaryné én vagyok”) parafrazálásával tudnám megfogalmazni, hiszen a
költői, lírai ének megtöbbszöröződésével („Psyché én vagyok”, „Tót Lajos
én vagyok”, „Szendy Ilka én vagyok”) egy játékosan skizofrén
szöveganyagot nyerünk. Esterházy Péter a szövegekhez való viszonyát egy
szemtelen, ragaszkodó tolvajéhoz hasonló magatartásban jelöli meg: amit
olvasok, az én vagyok; ami megtetszik, azt a magamévá teszem. Talán
mindez nem jogtalan. Az intertextualitás én vagyok – mondja a 20.
századi irodalom.
