Gyöngyössi Csilla
Apologetikai bevezetés
Mi az egyház feladata a világban? Hogyan viszonyul az őt körülvevő
világhoz? Melyek a feladatai a 21. században, és milyen feladatokat
implikál a társadalom a világra? Állam az államban, lelki elfekvő,
missziós szeretetmunka? Ismeri az egyház azokat az embereket, akiket meg
akar találni? Ezek azok a kérdések, amelyek felmerülnek akkor, amikor
apologetikáról akarunk beszélni. Az apologetika ugyanis az egyház és a
világ egymáshoz viszonyulásának tudománya.
Az apologetika a rendszeres teológia szakcsoportjába tartozik. Az
eredeti szó jelentése (apologeomai = apo logou = az igéről): védekezni,
védőbeszédet tartani. Maga a teológiai fogalom a hitvédelem korából
származik, képviselői Minucius Felix, Arisztidész, Jusztinosz,
Tatianosz, Teophilosz, Tertullianus, Athenagorász, Lactantius,
Naszianszoszi Szent Gergely, Nüsszai Szent Gergely, Nagy Szent Vazul,
Origenész, Alexandriai Kelemen, Szent Ágoston, illetve töredékesen
fennmaradtak még Quadratus, Melitón, Apollináriosz, Miltiadész
apológiái. Élénk párbeszéd alakul ki a filozófia és a kereszténység
között ebben az időben, és a párbeszéd fő vitatémája a hit és a tudás
viszonya, valamint Isten létének kérdése. Kezdetben az apologetika a
kortárs filozófia és a teológia kölcsönhatását, valamint a hit
magyarázatát jelenti.
Harnack elemzése szerint1 a keresztény dogmatika kétféle irányba
fejlődött a kereszténység korai szakaszában: egyiket a gnosztikusok
képviselték, akik a kereszténységben – az Ószövetség elvetésével – új
vallást láttak és a megváltás gondolatát helyezték előtérbe, mint a
misztikus úton elsajátítható megistenülés útját, míg az apologéták,
megtartva az Ószövetséget, racionálissá tették a hitet. „Azok is, ezek
is hellenizálták az evangéliumot, de csak az apologéták spekulációit
legitimálták rögtön, mert ők mindent a politeizmussal szembeni
ellentétre hegyeztek ki, az Ószövetséget és a kérügmát érintetlenül
hagyták, s a legélesebben hangsúlyozták a szabadságot és a felelősséget.
Apologéták és gnosztikusok egyaránt azt a művet folytatták, amelyet az
ószövetségi vallás vonatkozásában az alexandriai zsidó gondolkodók
(Philón) kezdtek el; de úgyszólván megosztották a munkát: az utóbbiak
inkább a feladat platóni – vallási, az előbbiek sztoikus – racionalista
oldalát dolgozták fel.”2 Az apologéták megtartottak mindent, amit jónak
találtak a görög filozófiából, s azt beépítették a keresztény teológia
rendszerébe; különben ők az elsők, akik tudományos szinten művelik a
műfajt, a filozófiát pedig mint a kijelentés előtti tudást egyszerűen
behelyettesítették a kijelentés adta bölcsességgel, ami a Lógosz-ról
szóló tudással egyenlő. Az apologetika célja azonban már ebben a korban
is teljesen világos: „de mindent vizsgáljatok meg: a jót tartsátok meg”
(1Thessz 5,21).
Ahhoz azonban, hogy ezt a teológiai műfajt a mostani teológiai és világi
kontextusban a „védelem, védekezés”-értelemben műveljük, két dolgot
kell tudnunk nagyon biztosan: szükség van-e bárminek, bárkinek a
megvédésére, mit kell megvédeni és ki ellen. Szükséges tehát ismerni a
teológia mai álláspontját, a teológiai irányzatokat, valamint a világi
szellemi irányzatokat, amelyek befolyással lehetnek hitünk alakulására,
szükséges ismernünk korunk filozófiai, szociológiai és teológiai
problémáit – tehát mindazokat a vélt és valós veszélyeket, amelyek
fenyegethetik a hitet; valamint a hit belső és külső meghatározóit.
Az apológia célja a mai korban azonban alapvetően a párbeszéd, és nem a
védekezés, hanem a tudományos eszmecsere egyenlő partnerek között,
legyen szó más tudományról, vallásról vagy akár ateista
világszemléletről. Mivel azonban a hit számára létezik néhány axióma,
ezért kérdés az, hogy a teológia tud-e úgy párbeszédet folytatni, hogy
nem várja el a másik féltől az axiómák meglétét, érdemes-e ilyen
párbeszédet folytatni, illetve elveszíti-e teológiai jellegét, ha lemond
az axiómáiról a párbeszéd kedvéért.
A keresztény apologetika – a rövid kezdeti korszaktól eltekintve – a
keresztény egyház, majd egyházak dogmatikai védelmére szolgált, tehát – a
kezdeti tulajdonképpeni apologetikai korszaktól eltekintve – inkább
belső argumentáció volt, mint védekezés a külső behatásokkal szemben.
Ennek oka az volt, hogy a keresztény Európa, amely államegyházként és
unam sanctam religio-ként kezelte a keresztény vallást, automatikusan
elítélt és elfogadhatatlannak minősített mindent, ami nem keresztény
alapokon nyugodott. (Itt szükséges megjegyeznünk, hogy a keresztény
vallás sok mindent átvett a császárságkorabeli Róma
misztériumvallásainak jelképrendszeréből, elég, ha csak a
Mária-szimbolikára gondolunk, amely meglepően hasonlít az
Ízisz-misztériumvallás jelképeire, de ugyanúgy felhasznál sok
vallásantropológiai toposzt is, amelyeket nem lehet az adott vallási
kontextus nélkül értelmezni.) Ezért a korai gnosztikus, a ritka
középkori arab-zsidó és az újkori keleti hatásoktól eltekintve nem érik
külső hatások a kereszténységet, illetve ha érik is, csendben épülnek be
a keresztény jelkép- és eszmerendszerbe, nem folyik róluk tudományos
párbeszéd, a kereszténység hosszú ideig senkit nem tekint önmagával
egyenrangúnak és disputára méltónak. A görög filozófiát, amivel a korai
apologetikusok párbeszédet folytatnak, az egyház teológusai nagyrészt
beépítik a keresztény teológiába, amivel legitimálják, és ebből a
szintézisből olyan jelentős művek születnek, mint pl. a Summa Teologiae,
bár mind a mai napig kérdéses, hogy a görög filozófia hasznára vált-e a
keresztény teológiának, vagy hátráltatta a tulajdonképpeni kérügma
megértését.
A szerző további írásai
