Schönberg Éva
Az iskola előtt
Már harmadik napja havazott, s az utakat, járdákat összefüggő
jégtenger borította. Viharos szél tépázta, marta a szülők, nagyszülők
arcát, kik az iskola előtt toporogva várták a tanítás végét jelző
csengőszót.
Szürke kabátos, alacsony nénike közeledett óvatosan az iskola felé,
minden lépésére ügyelve, elszántan harcolt a kíméletlen széllel. Első
osztályos unokáját jött várni, s könnyező szemmel pislogott a bezárt
iskolakapura.
– Szörnyű ez az idő, de végül is mikor tombolja ki magát a tél, ha nem épp decemberben? – szólt egy fehér sapkás nő.
– Dühönghetne éjszaka is…Na, jönnek már – válaszolt egy magas, jól táplált férfi.
Kivágódott az iskolakapu, s egy osztálynyi zajos gyerek rohant ki
visongva, nem törődve a havas, jeges úttal. Eszeveszetten szaladtak,
némelyikük nagyot huppant, de szempillantás alatt fel is ugrott és
rohant tovább.
A szürke kabátos nénike dermedten állt, összeszűkült szemmel várta, hogy
a gyerekek hada elzúgjon mellette. Rosszallóan csóválta fejét, s halkan
maga elé mormolt.
Egy pillanattal később tíz év körüli fiúcska pattant ki eléje,
megcsúszva a jégen már nem tudott fékezni. Elvesztette az egyensúlyát,
estében megkapaszkodott a néniben, magával rántva őt.
A fiúcska hamar felpattant, zavartan mondott valami bocsánatkérésfélét, s
már rohant volna tovább, de ebben a pillanatban karon ragadta a magas
férfi.
– Micsoda huliganizmus ez, szaladtok, mint az őrültek, feldöntitek az embert, mi? Ezt tanuljátok az iskolában, he?
– Nem akartam, bácsi, ne szorítsa úgy a karomat…
– Hogy hívnak? Ki a tanítód? – szikráztak a férfi szemei.
A kisfiú elfúló lélegzettel hallgatott, s rémülten nézett a nehezen feltápászkodó nénire.
– Olyanok vagytok, mint a vadak! Legalább segítenél felállni szegény
öregasszonynak… Hogy hívnak? – fokozódott a vasmarok szorítása.
– Valami Aurel, nagykutya az apja, az ilyen azt hiszi, hogy mindent szabad neki – mondta a fehér sapkás nő.
– Aurel? Nem ő az, akinek… – enyhült a vasmarok szorítása.
– De, de igen, ő az! – válaszoltak többen is.
– Ejnye no, hogy remeg a kis haszontalan – gondolkodott fennhangon a férfi.
– Ó, a könyököm, nagyon bevertem a könyökömet – szipákolt a nénike, és ellenségesen bámult a kis bumfordira.
– Máskor jobban vigyázz, láthatod, micsoda kellemetlen helyzetbe
keveredhetsz a meggondolatlanságod miatt, te kis kópé – engedte el
foglyát a férfi, s mintha bagatellizálni szeretné az előbbi jelenetet,
hozzáfűzte: – Rohannak szegények, mint a kiszabadult csikók…
Megigazította a sapkáját, ami kissé félrecsúszott, majd a szülők felé elmosolyodott:
– Ostoba öregasszony, odaáll a siserehad elé, aztán meg… Egyáltalán,
miért járkál kinn az ilyen vénasszony ebben a csúnya időben?!
