Molnár János
Egy erdélyi Figaró
A kelet-európai népek számára az, hogy a kommunizmus önnön kardjába
dőlt, egyénileg is, közösségileg is felkínálta az illúziót, hogy a
korábbinál erőteljesebben alakíthatják sorsukat. Romániában ez a
változás, a viszonylag szabad külföldre jutás képében, rögtön a diktátor
bukása után a szabadság igézetével kecsegtette a korábbi rabszolgákat.
Célunk most nem a jelzett illúzió elemzése, mert Bogdán László könyve
azok sorsát dobja be az irodalmi köztudatba, akik már elbaltázták
életüket, akik már csak másnak remélnek jobb sorsot, szebb jövőt, a
könyvben is sokat idézett költőt parafrazálva. Utazni viszont utazhatnak
már/még, főleg, ha világgá szaladt, Erdélyben született, tehetős,
kalandra invitáló cimborával bírnak, mint Hutera Béla barátunk, az
elfuserált erdélyi Figaró. Aki, noha az Író már az elején jelzi,
mindössze két hetet engedélyez számára, azt a rövidke időt alaposan
kihasználja. Persze, belevaló erdélyi módjára nem arra, hogy
belehabzsoljon az addig tiltottba. Az utált pocsolya, az idegekbe
ivódott védekezési reflexek minden mozdulásban ott kísértenek.
Az utazás ugyanis két, majd több síkon zajlik. Földrajzilag előre
Nyugatra, lelkileg azonban visszafelé az időben. A „visszafelé” aztán a
reneszánsz műveltségű borbély vizionárius képességeinek szárnyán tovább
bomlik idő- és térmetszetekre, az utolsó fejezetekben már önmagában és
önmagáért tobzódóan, a középkori misztikusokat idéző címekbe mint
mágikus varázsdobozokba préselve.
A tényleges utazás az alapkoncepcióban és az össz-szövegben elfoglalt
helyét és súlyát illetően is a keret szerepét játssza. Időnként zavarja
is a másik utazást, olyannyira, hogy az egyébként sodró történetfűzés
dacára is kételyei támadnak az olvasónak: fizikailag megtörténhet-e
például az a 19 oldalnyi beszélgetés és elmélkedés a pár perc alatt,
amíg a főszereplők egy budapesti ajtó előtt állingálnak, a becsengetésre
készülve? A „visszafelé” utazást is idegesíti a földrajzi térhez és a
narráció szerinti jelenhez kötődés, gyakran már-már elfelejt landolni.
Ezek a szerkezeti bizarrságok viszont nem akadályozzák egy olyan erdélyi
és kelet-európai emberkép hiteles megrajzolását, amely igen messze
horgonyoz a Tamási-, Sütő-, Szabó Gyula-féle prózatradíciótól. Abban is,
hogy szellemi rokonként nemcsak a magyar próza egyik korábbi óriása
(Krúdy) ismerhető fel, hanem a szó szerint is emlegetett Mateiu
Caragiale, az ő magyarra alig fordítható remekművével (Maidanul cu
dragoste), de a Principele (Eugen Barbu) hangulatvilága is fel-felsejlik
időkön és tereken át. Sőt, Boticselli Ödön eltűnőművész ábrázolásában
Bulgakov ravaszkás mosolyát is felfedezni véljük.
Hogy milyen ez a Bogdán László-féle (székely) ember? A terjedelmesebb
elemzésre méltó kérdés megválaszolását rövidre fogva, a hősöket keresők
számára minden bizonnyal igen kiábrándító (Hutera saját bevallása
szerint mindig a könnyebb megoldást választotta), ám felettébb
szórakoztató és tanulságos. Legfeljebb időnként az olvasó arcára fagy a
mosoly. Mert a szórakoztatás, az erotikus csevej, a szerzői
szarkasztikus kiszólások, a távolságtartó szelíd irónia folyamában
nemcsak a kommunizmus abszurd, kínjában kacagtató tragikomédiája bukkan
fel. A két rossz közti választási lehetőség cinikus bőségében tobzódva
látszik, ahogy eltorzulnak a legtisztábbnak indult életek, szándékok,
igyekezetek mind. Talán ez az általánosító kép a legfájóbb (ám nehezen
cáfolható): csak annak van (volt) esélye valami másra, aki elmenekül(t).
(Hogy a menekülésért is súlyos árat kell fizetni, az már szinte
természetes.)
Igen érdekes és fontos színfolt Bogdán László regénye a legfrissebb
magyar prózatermésben. Akkor is, ha az olvasó néha sajnálja, hogy a
borbély nem maga az Író, mert akkor megmagyarázható lenne, hogyan
pottyan a sepsiszentgyörgyi Sugás vendéglő törzsközönsége a regénybeli
Felsőtábor falusi keretei közé. Mint ahogy a szereplők kulturális
előéletüktől függetlenített, igen figyelemreméltó verskultúrája sem
kutya. A lényeg azonban az, hogy aki veszi a fáradtságot és elolvassa,
egy érdekes és sajátos világ részese lesz, amelyben sokan ismerhetnek
saját világuk egy-egy képére, arcára, történetére borzongással vagy épp
felejteni akarással. És talán a jelzett illúziók illúzió-voltára is
élesebb fény vetül.
Bogdán László: Hutera Béla utolsó utazása. Marosvásárhely, 2007, Mentor Kiadó.
