Boldog Zoltán
Vonal alatti céltáblák (Az irodalom tárcásításának kísérlete Grendel Lajos Éleslövészet és Szív Ernő A vonal alatt című kötetében)
Vannak kötetek, melyek alatt nem szakad le a polc, nem írnak át
kánonokat, mert akik a kánonokkal foglalkoznak, gyakran észre sem veszik
létezésüket. Vékony, olcsó kis kötetek, és a széles polcú könyvtárak
fal mellé száműzött oszlopaiban kell keresnünk társaságukat. Megbújnak
irodalom és publicisztika, irodalom és irodalom között félúton, hogy
aztán határhelyzetükből adódóan meglepődjenek rajtuk, majd elfelejtsék
őket.
Grendel Lajos Éleslövészet és Szív Ernő A vonal alatt című munkáit
nagyon különböző sorsuk ellenére számos ponton egymásra olvashatjuk, és
ha mindkettőben csak kellemes élményre akadunk is, mégis érezhetjük, van
bennük valami közös, amiben a szövegek mintha összesúgnának.
Grendel Lajos 1981-ben megjelent karinthyánus célozgatását az
irodalmárok előszeretettel sorolják a regények közé, még a helyzeten
némileg finomító kis jelzőt sem aggatják feleslegesen a műfaj elé. Az
Éleslövészet három fejezete három különböző leszámolást hajt végre. Az
első, jelenleg kevésbé érdekes, a történelmi, melyet borzasztóan
tanulságos lenne összeolvasni Darvasi László A könnymutatványosok
legendája című regényével (hogyan is beszél a posztmagyar a
történelemről). A másik: az irodalmi. Itt már érthetőbbé válik a
bevezetőben említett irodalom és irodalom közötti félút. A szöveg
kiválóan feszegeti azt a kérdést, hogy miként lehet az irodalommal saját
keretein belül – úgymond – leszámolni.
Vessünk egy pillantást erre a vendettára. Az Éleslövészet narrátorának
legfőbb mániája, hogy ő voltaképpen nem regényíró. Az elbeszélőnek, aki
ugyebár semmiképpen sem regényíró, és nem is rest ezt hangsúlyozni, a
legkedveltebb tartózkodási helye: a szerkesztőség, ahol elmondása
szerint a végzet is utoléri. Az elbeszélő a legkisebb feszélyezettség
nélkül cseveg újságírói mindennapjairól, és különös ellenszenvvel
viseltetik a regény iránt (bizonyos fajtáit kifejezetten gyűlöli).
Már-már úgy érezhetjük, hogy ennek a fecsegő hangnak különös komplexusa
van amiatt, hogy nem tud regényt írni. Pontosabban: nem tud úgy írni,
hogy abból regény kerekedjék. Ha viszont az elbeszélő nem ily
nagyelbeszélést ír, akkor mit is művel voltaképpen?
Az elbeszélő szemérmetlenül cseveg, széttartó történeteket mesél, mindig
sután beszél, visszatérő szereplőkkel, miközben magából is egészen
sokat láttat. Egyszer be is vallja, hogy „ha az elbeszélő regényt írna,
nem is regényt írna, hanem beszámolna” sok apró, jelentéktelennek tűnő
eseményről. Az elbeszélő megrögzött publicistának tűnik, aki mintha eme
stílus rejtett huzatának segítségével próbálna besuhanni az Irodalom
Nagy Csarnokába. (Ahogy az évek bizonyítják, sikerül is neki.) Aki
mintha némileg – időlegesen – tárcásítaná azt a közeget, melyben nagyon
szeretne regényíróvá lenni. Mert amit az elbeszélő rövid, számozott
fejezeteiben az irodalomról való leszámolásról összefecseg, az bizony
modern tárcafüzérnek is beillene. Jelen vizsgálódásunk szempontjából
tekintsünk tehát a regényre a fent említett módon, és a végső
leszámolásnak nevezett harmadik fejezeten túllépve, csökönyös
könnyelműséggel lendítsük át tekintetünket a szándékosan elhibázott
irodalmi célozgatásokról Szív Ernőre.
A vonal alatt, amellett, hogy Magyarország legolcsóbb, jelenleg
forgalomban lévő szépirodalmi kötete, egy valódi tárcagyűjtemény, amely
1994-ben fűzte egybe az ebben a műfajban Szív Ernőként publikáló Darvasi
Lászlónak a Délmagyarországban megjelent írásait. A kötet elbeszélője
az egységes hangot képviselő hírlapíró, aki a redakció épületéből útjára
indulva meséli rövid történeteit, visszatérő szereplőkkel, miközben
magából is egészen sokat láttat. Már ezek a szerkesztésbeli hasonlóságok
is arra engednek következtetni, hogy a szövegek hasonlóan képzelnek el
egy nem-regényt. Hasonlóan gondolkodnak a nagyelbeszélés
felfüggesztéséről, a történet valósághű elbeszélhetetlenségéről és
egyáltalán a történet fontosságáról. De nem a történet írmagjának
kioltására esik a hangsúly, hanem éppen magára a hangsúlyra: a történet
ne nyomja agyon az elbeszélést.
Mondhatnánk, hogy ez a posztmagyarban (nevezzük most így a posztmodern
magyar formáját) nem meglepő. Az viszont annál inkább, hogy mintha
mindkét kötet az irodalmon túli felé közeledne. Vagyis ugyanúgy, mint
bármely más táján a világnak, a magyar szépprózában is hasonló
folyamatok játszódnak le, de nem a belső viszonyokat feszegetve, hanem
külső, alternatív kapcsolódási pontokat keresve. Olyan lehetőségek ezek,
amelyeket egy, a 19. század végén virágzó, de a 20. században
elhanyagolt műfaj, a tárca rejt magában. Mindannak ellenére, hogy a
tárca csak a folyóiratok megfelelő részén, behatárolt időpillanatban
tekinthető létező szövegnek. A tárcaíró személyes jelenléte, a tárca
csevegése, közvetlensége, témákon való zongorázása, a visszatérő
szereplők, az olvasót megcélzó közvetlenség azok, amelyek alapján a két
kötetet a tárcákkal való cinkosság vádjával illethetjük.
A Grendel elbeszélőjénél tapasztalható meghatározási és elhatárolódási
kísérlet, a finom célzások a publicisztikára, a regény nem-regény
voltára Szív Ernőnek már nem jelentenek problémát. Ő tárcaíróként számol
le az irodalommal anélkül, hogy bármilyen leszámolás kérdése felmerülne
benne. Tudja, hogy írásainak a vonal alatt a helyük, a folyóiratok azon
részén, ahol máig tisztázatlan módon fonódik össze újságírás és
irodalom. Tudja, de mégis ugyanazt az áramlatot próbálja befogni, mint
az Éleslövészet, amely A vonal alatt tudatosságával szemben hagyja magát
szabadon sodródni a két part között.
Újságírás és irodalom viszonya mindig is felemás volt. Az újságírás a
legtöbbször megbecsülte az irodalmat, miközben az irodalom egyre inkább
tagadta és tagadja mostohagyermekét: a tárcát. A két posztmagyar
kísérlet azonban semmiképpen sem elégtétel, mert a tárcát csakis az
újságírás tiporhatja el vagy mentheti meg. A tárcaíróval már nehezebb
bármit is kezdenie.
Grendel Lajos: Éleslövészet. (Grendel Lajos művei.) Kalligram, Pozsony, 1998.
Szív Ernő [Darvasi László]: A vonal alatt. Délmagyarország, Szeged, 1994.
