Váradi Nagy Pál
Betúl Turiszt
Talán nem nagy tévedés azt mondani, hogy (a kivételeket kivéve)
minden normális ember vágyik elveszteni a – szüzességét. Fiatal hímek
legfőképp. Ha jól belegondolunk, a szüzesség az egyetlen, aminek
elvesztésére, ha vörösödő füllel is, de készülődik az ember. Mert így
vagy úgy, utóvégre nem azért születik az átlag szerencsétlen erre a
földre, hogy pontosan ugyanúgy, ugyanabban az áldatlan, tapasztalatokban
oly szegény állapotban dögöljön meg. Másfelől meg becsületbeli kaland,
kötelező kihívás, gyermekbetegség, vagy ki hogy fogja fel, a lényeg az,
hogy el kell veszíteni azt a cudart, mert ha nem, az veszejti el
birtokosát, és akkor régen rossz. Meg (tudjuk mi azt) az utcán is
máshogy sétál az ember, háta egyenesebb, orra magasabban, ha egyszer már
nem szűz, ha megvívta a maga harcát. Mert büszke lehet rá, legtöbbször
egyedül kell megküzdenie a körülményekkel. Néha akad csupán segítség,
néha jár csak arra az irgalmas szamaritánus, és csak néha nem mond
hülyeséget az F1 billentyű. Ezek a néha-esetek (bizonyos csekély összeg
befizetése ellenében) felkarolják az elesettet, megszervezik számára a
dolgot valamilyen biztonságos környezetben, távol a világ szégyenétől.
Meg aztán nem csak egy szüzessége van ám az embernek. S azok néha-esetek
nélkül bizony a sírig kísérnék tulajdonosukat.
Egy ilyen néha-eset a Betúl utazási iroda, interneten bukkantam rá.
Tetszetős szlogenek, hogy a teljes intimitás és diszkréció garantált,
utaztatás, kaja-pia, mellény, egyéb ellátmány, egészség- és
életbiztosítás, szállás, szóval az egész hacacáré együtt mindössze
csekély-potom-bagatell 40.000 euró plusz áfa. Ennek fele se tréfa,
gondoltam, hát addig-addig klikkelgettem, mígnem ott találtam magam a
Betúl Turiszt irodájában.
Nyirkos vasárnap reggel volt, az utca teljesen kapucsínó, meg a
harangszó, hogy gyere, egérkém, vár a templom. Az iroda egy macskahúgyos
sikátorból emelkedő lépcsőház – alagsorában volt. Penész, kevéske szar,
vagyis személyvonatok eklektikus szaga, továbbá kitörött fogak,
használt óvszerek és egyebek birodalma. Benyitottam, és két percen belül
már a kérdőívvel bíbelődtem. Az ügynök egy katonásan vállas gorilla
volt, arcán behegedt, fülig érő mosoly díszelgett. Furcsa alak, de hamar
meggyőzött: ikszeltem, karikáztam, satíroztam, végül befizettem – nem
nagy összeg, csak a másfél családi örökség – és aláírtam: igen, durván
kívánom szüzességem elveszíteni.
Október hetedikén hajnali hat előtt nyolc perccel, hátizsákkal a hátamon
jelentem meg a találkahelyen. Még öt hozzám hasonló, „már nem sokáig
szűz” topogott a ködben. Bagóval kínáltak, ez amolyan katonás dolog, hát
elfogadtam. Nem köhögtem, régen szívok én is, de ezt ők nem nézték ki
belőlem. Hatkor kikászmálódott a ködből egy furgon, rajta a Betúl-logó, a
volánnál a gorilla. Vagonírozott minket, gurultunk eligazításra, onnan a
reptérre. Katonai repülőre ültünk. Nyolc óra huszonhét perc múlva egy
improvizált sivatagi kifutópályán landoltunk, egy Kömmecil Zseben-Betúl
nevű falucskától nem messze.
Lányok, ez itt Mohamed Abd al Qadir ibn Malik ibn Hakim tizedes, a
turistaút felelőse, egyben a közvetlen felettesük. Csak akkor és csak
arra lőhetnek, akire ő rámutat. Hami kedves emberke volt. Vállán,
kezében vagy valahol másutt mindig ott fityegett nála a gépfegyver,
zsebéből meg kikandikált egy marék orbit és egy kézigránát, nyakában
kulacs függött. Máskülönben hitetlen volt. Egyszer álmában olyasmit
motyogott, hogy megölte az apját és elszökött a falujából. Izzadság- és
alkoholszagot árasztott magából, józanul alig kaptuk el. Lövöldözhettünk
hát kedvünkre (valahogy nem akart elfogyni a fogolytábor), pedig voltak
még szüzességüktől szabadulni kívánó turisták rajtunk kívül is a
grundon. Valószínűleg nem ikszelték be a durván kívánja elveszteni
szüzességét kockát, mert ők őrtoronyból kaszáltak egy-egy sort
golyószóróval. Legfeljebb akasztásnál rúgták ki a széket, de az ritka
volt. Mi ikszeltünk, mi a keménylegények voltunk.
Én – szüzességem elvesztése gyanánt – beértem egy távoli lövéssel és egy
laza késeléssel. Ebben a sorrendben. Vettem a puskát, kinéztem magamnak
egy imádkozó parasztot. A fogolytábor kellős közepén térdelt, öreg volt
már. Elhibáztam, mert torkon lőttem, azért csak belehalt. Gondoltam,
ennyi, elvesztettem. De neeeem, a többiek hecceltek, hogy náluk más nem
számít annak, csak a penetráció. Na már most nem volt mit tennem, Hami
különben is részeg volt. Vettem a késemet, és penetráltam. Fiatal volt,
lehetett vagy tizenhét, bőven érett a dologra. Hörgött, rugdalt egy
kicsit, fetrengett a homokban, aztán a port megfogta a vér. Ezzel én meg
is elégedtem, de a fiúk nem, ők egész messzire mentek a durvasággal.
Nem volt nekik elég a szimpla elvesztés: játszottak tarkólövéses
holokausztosdit (az őrtornyokból sokszor kifelé hánytak olyankor), meg
terminátorosdit is.
Csak – nevezzük Keselyűnek – Keselyű tartogatta a szüzességét, igazi
szerzetesként viselkedett. Nem is jött velünk lövöldözni, pedig a fiúk
már nagyon belejöttek akkorra, mindig Hamival diskurált az árnyékben.
Valahonnan nagyon drága piát keríthetett a tizedesnek, mert egyszer arra
ébredtünk, jóval fadzsr előtt, hogy láncfűrésszel, csurom véresen
rontott be a sátorba – és röhögött: elvesztettem a szüzességemet! Az
őrtornyokból rádión jelentették a dolgokat a tizedesnek, álmából verték
fel. A láncfűrész még meleg volt, mikor Hami bejött a sátorba. Szó
nélkül fejbe lőtte a Keselyűt: ezt azért mégsem, elvégre emberek
vagyunk.
