Török Miklós
Beszámoló
Sokszor ígértem már, hogy nem feledkezem meg az ígéreteimről, és majd
beszámolok, majd elmondom a dolgainkat: – csak valahányszor neki
akartam fogni, egyszerűen fogalmam se volt róla, hogy miként kezdjem el.
Ez persze nem mentség, s nem is ezért bocsátom előre, hanem inkább a
helyzet pontosítása miatt, amolyan sarkigazságként megállapítva, hogy
milyen nehéz egy fehéren virító papírlappal szemben ülni és várni, hogy
megjelenjenek rajta azok a szavak, amik pontosan közlik a gondolataimat,
de közben a fejem üres, és nem jut eszembe semmi, csak az egyik
barátom, aki író és Münchenben lakik.
Egyszer felhívtam telefonon, amikor éppen írt, és mikor megkérdeztem,
hogy miről, azt mondta, hogy még ő se tudja pontosan, de a vége már
megvan és a címe is, csak az a baj, hogy nem halad vele, pedig reggel
óta ül az íróasztalánál, és köpköd ki az ablakon a második emeletről, és
a járdán akkora tócsa gyűlt már össze, hogy a járókelőket külön rendőr
irányítja át a forgalmas út túlsó oldalára.
Ez engem akkor mélyen elgondolkoztatott, hogy lám csak, miként s hogyan
születik az irodalom, és milyen jó dolguk van az íróknak. Mármint az
igazi íróknak, akiknek olyan a státusuk, amit jegyeznek, mint a
lóversenyen, talán befutóra (lóra), és ebből meg lehet élni.
Nekem ilyen pedigrém, a műfaji-fajtisztaságot igazoló igazolásom nincs.
Nekem csak fehér papírlapjaim vannak, amiket jó volna teleírni, bár az
igazság az, hogy egyszer én is kiköptem az ablakon.
Pontosabban a vonatablakon, amikor a kérelmünk beadásától számított
974-ik napon, állampolgárság nélküli útlevéllel a zsebünkben átdöcögtünk
a román határon, a nap mozgásának irányát követve. Persze, ez csak
amolyan civil gesztus volt, felszínes nyomaték, vagy ha úgy tetszik,
éppen pont egy olyan mondatnak a végén, amely a megkönnyebbülés
sóhajával befejeztetett, és egyben múlt idejűvé is vált, úgy zárva le
eddigi életünknek egy periódusát, ahogy a moziban szokás kiírni: „vége”,
nehogy a szellemileg fogyatékos közönség még egyszer megnézze azt a
filmet, amire csak egyszer váltott jegyet.
Mellesleg akkor éppen lógásban voltunk, mert becsaptuk, átvertük és
kijátszottuk annak a magunk mögött hagyott országnak a ránk vonatkozó és
két hete érvényben lévő törvényét, mely szerint az emigránsok vissza
kell hogy térítsék az államnak az iskoláztatásukra fordított költséget,
természetesen kemény valutában, amivel közönséges állampolgár
börtönbüntetés terhe mellett nem is rendelkezhetett. Így, a feleségemmel
együtt, bizományban, negyvenezer márkára lettünk taksálva, amihez ha
hozzászámítom azt a nyolcezret, amit a nyugatnémet állam fizetett
értünk, személyenként, igazán jutányos vásárt csináltak a XX. század
8-ik évtizedében, amikor a Révai kislexikon szerint Európában a
kereszténység fokozatosan megszüntette a rabszolga-kereskedést, sőt
1807-től, utolsónak, Anglia törvényei is megtiltották a feketékkel való
embervásárt.
Összegezve tehát, anélkül, hogy túlértékelném magamat, ha az élősúlyban
számított 65 kilómat összevetem azzal az „angebot”-ban vásárolt fél
disznóval, amivel az ősszel megtöltöttük a fagyasztót, potom 139
márkáért, teljes precizitással megállapíthatom, hogy bolti áron,
szőröstől-bőröstől annyit érek, mint száz darab nyolcvan kilós disznó,
miközben a tizedesektől és az eltelt idő inflációs rátájától
nagyvonalúan eltekintek.
Szóval, húzhatnám ki magam büszkén, ez azért már nem semmi, és igazán
tartást, méltóságot és önbecsülést adhatna az embernek az a biztos
tudat, hogy száz disznóra oszolva röföghetne a megállapított és
kifizetett áruértéke alapján…
Visszatérve azonban a vonathoz, amelyik menetrendszerűen, másodpercnyi
pontossággal betartotta azt a másfél óra késést, amit vámvizsgálat
ürügyén elvesztegetett a biharpüspöki állomáson, nem csak arról
nevezetes, hogy köptem belőle egy nagyot, hanem arról is, hogy ugyanazon
az ablakon kidobtam az összes pénzemet is. Igaz, nem amúgy egyszerűen,
hanem nejlonzacskóba csavarva, s olyan tökéletesen becélozva vele
anyósomat, hogy szegény két szemtörlés között is elkapta a levegőben, és
karácsony előtt ebből az ötezer lejből tudtak disznót vágni, annak
ellenére, hogy a szerelvényt körülvevő katonák azonnal felé fordították
barátságos géppisztolyaik csövét, hogy a peronon lézengő éber
szolgálatos nyugodtan ellenőrizhesse a küldeményem tartalmát.
Szóváltásra csak azért került sor, mert anyósom nem akart hitelt adni a
szolgálatos azon állításának, hogy a százasokra nyomott szöveg – „Banca
Republicii Socialiste România” – szerint ez a pénz az államot illeti, és
miután teljes határozottsággal visszavette az elképedt elvtárs kezéből,
rossz románságával még valami olyan hízelgőt is mondhatott, hogy mi az
államé, hogy az elvtársnak tátva maradt a szája.
Később biztosan becsukta, de ezt már nem láttuk, mert a vonat megindult,
és azóta valami olyan kényszerképzetben élünk, hogy azt hisszük:
szabadok vagyunk. S ez nagyjából így is van, mert azért jöttünk el, hogy
a félelemről leszokjunk, és ne akarjunk soha többé félni. Világosbarna,
állampolgárság nélküli útlevelünk jogosított fel erre a reményre, és
ezt később nagyon sok hivatalban kellett megmutatnunk, általános
elragadtatást és csodálatot keltve a velünk foglalkozó tisztviselőkben,
akiknek egy része nemcsak annyit tudott Siebenbürgenről, hogy
földrajzilag Transzszilvániával azonos, és onnan jön Drakula, hanem az
ország kulturáltságának színvonalával is szembesültek, egyetlen
dokumentumunk ötödik oldalára lapozva. Ott ugyanis a fiam adatai és a
szárazpecséttel hitelesített fényképe szerepelt, annak a törvénynek a
tökéletes betartásával, melynek előírása szerint személyi okmányba „ptr.
bărbaţi” (férfiaknak) csak sötét zakó, fehér ing és nyakkenővel készült
fotó engedélyezett.
Én pedig, mint mintaállampolgár, ezt cselekedtem. Igaz, hogy Sajtképű
akkor éppen két hónapos volt, de egy „bărbat” két hónaposan is „bărbat”,
s miért épp az én fiam legyen már ekkora korában törvénysértő,
lefényképeztem tehát az előírás szerint.
Így aztán a dundi, kerek fejű, kopasz csecsemő fehér ingben,
nyakkendővel és sötét zakóban majdnem úgy nézett ki az útlevelemben,
mint valamikor az ötvenes években Rákosi-pajtás az úttörőkarneválon,
szemmel látható reklámként annak az országnak dicsőítésére, amely Nagy
Vezérünk személyi kontójára száz disznó árát vételezte egy ember
kiengedéséért.
1988
