Magyarosi Sándor
A csoda füstje
Ül a székely a kocsmában, s iszik cudarul. Átizzadt kalapja a
tarkójára tolva, ingének ujja felgyűrve könyékig. Zsebében agancsnyelű
bicska, szalonnák réme. Vodkát iszik a székely, a legolcsóbb,
kerítésszaggató fajtából, néha egy-egy deci köményest, fojtás gyanánt. A
sok semmi festékes italt nem issza: az fehérnépnek való, nem
férfiembernek. Az ital mellé rettentően büdös, szűrő nélküli cigarettát
szív, a csikkről gyújt rá az újabb szálra. Ilyenkor borostás arca kissé
behorpad. Szemöldökei egyre közelebb kerülnek egymáshoz barázdált
homlokán. A székelyt gond emészti, azért iszik. Meg hát afölött érzett
bánatában, hogy nem örömében ihat. Néha Istenre gondol, de annak sem
könyörög.
Így elintézni engem, gondolja. Ilyen utolsó módon, mintha a kapcája
lennék valakinek. Azt a hétszentséges úristenit – teszi hozzá mint jó
katolikus. Csíki székely, vagy felső-háromszéki. Ha erdővidéki volna,
református volna vagy unitárius. Inni viszont akkor is inna, s keseregni
is tudna ilyen cudarul. Mert ha a vallás más is, a vér ugyanaz, azzal
az apró különbséggel, hogy a szomszéd falusié már hígabb egy kicsit,
másabb egy kicsit, s minél távolabbról származik valaki, annál
bizonytalanabb a székelysége. Ezért úgy illik, hogy próbára tegyék egy
kis verekedéssel, egy kis bicskázással. Az ellenfelek férfiasan
szembeállnak egymással: egyik oldalon az idegen legény, a másik oldalon a
helybeli, a kihívó fél. Meg minden vele egykorú cimborája, akit
hirtelen össze tud szedni. Következő héten az idegen falujában lesz a
bál vagy a buli, akkor eljátsszák mindezt fordítva is. Ha nincs elég
érved, oldd meg egy döféssel. Tájegységenként megvannak a veszélyesebb
falvak. A többiben csupán ütik egymást. De ezt csak a fiatalabbja
műveli, s a mi székelyünk már jócskán kiöregedett közülük. Neki más
gondjai vannak; családot kell eltartania. Nem ér rá bálba járni,
legénykedni. Ő a munkaadókra haragszik, de azokra aztán rettenetesen.
Mert kirúgták. Hogy nagy a pofája, meg hogy iszik is, azért rúgták ki.
Pedig a főnök is székely, tőszomszéd az apja, régi ellenségek. Most
örülhet a mocsok, de korán örül. Megmutatom neki, hol lakik az Úristen,
meg én, még ma este megmutatom, gondolja. Ezt a gyalázatot nem tűrheti.
Pont ő tűrje el, ő, aki legalább négy sört és egy szűk liter vodkát
megihat anélkül, hogy látszana rajta?! Igaz, ha még két deci köményest
rátölt, az úgy már megkapja egy kissé, de erre többnyire csak munkaidő
után, este kerül sor. Napközben elég a sör és a vodka, ez utóbbi
szigorúan a kerítésszaggatóbb fajtából. A többi ital fehérnépnek való.
Na, a bor, az nem. Vagy a szilvapálinka. Azt szintén szereti.
Furcsa módon egyedül ül az asztal mellett, pedig nem szokása, s e népnél
sem divat: ha valaki bánatában iszik, rögtön kerül, aki vele
keseregjen. De most nem. A kocsmában alig van vendég. A bádoggal fedett
pult mögött ujjatlan fehér köpenyben izzad az egyetlen alkalmazott. Nő
az illető, mellei alatt a verejték átüt a köpenyen. Dél van, a mezőn
bizonyára forgatják a szénát. A mi székelyünkön kívül két
nyolcvan-kilencven év körüli öreg üldögél az egyik asztalnál. Egyik
remegő hangon mondja:
– Haj, emlékszel-e, sógor, mikor annak idején Isonzónál…
A mi székelyünk észre sem veszi, hogy mellette mélyül a lövészárok, zúg a
srapnel, s az öregek lőnek rettenetesen. Mire jön a szuronyroham,
derékig állnak hűzliben*, de még nem kellett újratölteniük.
Kirúgni, engem?! Beteszem én neki az ajtót, be én, addig éljek. A
főnökre érti. Tudom én, amit tudok. Hogy mi az, azt senki ne firtassa, a
jó Máriáját neki! Az apja is semmiházi volt, ez sem lett különb.
Rongyos két ökörrel szántottak annak idején.
A viszály régi, a gyűlölet azonban nem lankadt az idők során. A székely
látja, hogy főnöke túl magasra kapaszkodott, de hát könnyű annak, aki
lopni tud, gondolja. Mert azokat az úri autókat biztos nem a keresetéből
veszi egyre-másra. Őt pedig, akiről senki el nem mondhatja, hogy eladta
a becsületét, egy ilyen rúgja ki. Káromkodik magában.
–…nájnundfírcig Infantérisregiment… – hallatszik az öregek felől.
Megszúrni mégse szúrja meg, egy ilyenért is pont úgy bezárják, mint egy
rendes emberért. De az autója kerekébe beleüti a bicskát. Bele ő, mind a
négybe. Ha pedig szól valamit, okoskodik, még mindig megszúrhatja.
Most, hogy ezt ilyen szépen kigondolta, jobb kedvre derül, még énekelget
is, de csak halkan, magának. Énekel a babájáról, a sorsáról és más
efféle dolgokról. Egyre szomorúbb nótákat énekel. Ettől aztán újra
eszébe jut nagy sérelme, s úgy káromkodik, hogy az már maga a
népköltészet. Az ital elfogy, rendel másikat. A pult mögül unottan jön
elő az egyetlen alkalmazott, hozza a deci köményest. Mielőtt az asztalra
tenné, bekapcsolja a világítást. Székelyünk felkapja a fejét, kitekint a
kocsma nyitott ajtaján. Meglepődve veszi észre, hogy alkonyodik. Erre
nem számított, hogy így telik az idő. Na, még egy-két óra, s indulhat
is. Akkor már elég sötét lesz, hogy az autót elintézze. De addig még
megiszik valamit.
A szerző további írásai
