Lászlóffy Csaba
Nemo-Stevenson
Recenzálásra nem vállalkoztam, ehelyett, a Bréda-verseskötet
eszköztárából merítve, hagytam új, lehetséges (Nemo-Stevenson) kalandra
hajókázni a fantáziát.
1. A vokáció invokációja
Alkat („reinkarnáció”) és koncentráció-esély. Izgat-e vagy csillapít a
történet? A kimondás erején túl: a fordulat, a felfokozott(ság), a
tragikus közegnek – a halálnak – a személyes szférába való, módszeres
túlhajtása. (Nem csupán a siker jár felhajtással.)
A képzelet nem képes annyira elrugaszkodni a realitástól, hogy ne valós
életérzésre, szükség(let)re vagy éppen hiányra hibázzon rá. Legfeljebb
egy más(ik) valóságot fedez föl, mint amire az olvasó – s maga a szerző
is – számított.
Ha az élet dokumentumai cseppet sem lelkesítenek, sőt lehervasztanak,
miért ne válhatna ilyenkor (némelykor) a képzelet játéka serkentővé? –
amennyiben a művészi játék nem pusztán öncél, hanem mindenre elszántan
komoly.
Az „igazságos” út: a lehetséges megoldás. (Persze, a művészetben nincs formális igazság.)
Egyenes út különben sem létezik, mivel az emlékezésnek meg kell küzdenie
a felejtéssel. A fantázia ahhoz a szükséges megoldáshoz segíthet hozzá,
amelynek hitelét az emlékezet-kihagyások csak erősítik.
Amennyiben a lehetséges dimenziója elhalványítja s felülmúlja a létezést, megadatott a maradandó alkotás esélye.
2. Stevenson regényírói sikerének beszélye, F. B.-versmotívumokkal megspékelt
olvasatban1
Mottó: No de hol itt az elmés dallam, a táncos filozófia?
MAGAS, SZIKÁR SKÓT FÉRFI. Louis Stevenson. (Edinburgh, 1850 – Szamoa,
1894) A háromkötetes vaskos regények bénító hatása. Fanny V(andergeth)
visszatér Kaliforniába, Louis utánamegy.
„Emlőd Hím-Himalájája… Fanny, hányszor csak színlelve a kéjt s a
kielégülést, vajúdik alatta, míg Stevenson minden erejéből köpül. Haja
vajába / belefúl az ész. Meg a képzelet. Louis addig képzeleg, amíg
gyermekkora vágyálmai magukkal nem ragadják.
A Fanny fiának lerajzolja a „Kincses sziget” térképét, majd megírja a
„Jekyll doktor csodálatos történeté”-t. Egzotikum ez is, mint a
kalózokról szóló, csakhogy eluralkodik rajta a tudattalan.
„Túl részletező”, mondja Fanny (Ő a cenzora most Louisnak), majd: „A konzervatív és sznob angolok vajon hogyan fogadják?”
„A pofájukba nekik, amelyik jobban bűzlik, mint egy társas kuka!…
Összehordanak-lihegnek esőt-havat. Adják a bankot… Nekik kijár a drága
nedű; hölgyek, gentlemanek fügét, mazsolát őrölnek rossz, odvas
fogaikkal, és import banánt s bőrszivart szopogatnak élvetegen vagy
unott képpel. Nekem viszont a véremre megy ki a játék.”
„Túl sok az erotika. A franciák megengedhetik maguknak, te nem!” Fanny
érdes orcáján pír; Louis ellenálló indulatában ír (s főleg skót).
Vicsorítva zuhan karszékébe, bosszúból két éjszaka nem kúrja meg Fannyt
(„a here a fedezékben”), ámde harmadnapra virradóan elégeti az eredeti
szöveget, amely a rózsalugasokban s a temetők füvén hempergő hím
visszatartott, bőséges ondójától dúskálva még sokáig zakatol fejében.
Kincses szigeten kötnek ki, egyelőre képzeletben. Louis tarkóján
félszemű kalózok szőrös mancsa („Védd magad a töküktől, Fannykám!”); a
Múzsa kész megcsomózni a bogot a hajóköteleken.
Az asszony elválik első férjétől. Hitves és igazi írófeleség lesz. Ennyi
állhatatosság: csak a szerelemért? (Szegény, beteg, tüdőbajos író!)
Szélvész, vihar viszi őket a kaland fészke felé. Piskótamorzsa,
hangjegyek, skolasztika és misztika zagyvaság-poggyásza, a születés és a
megbánás magánhangzói potyognak az óceánba, s az agyonmosott falvédő
Hit-Remény-Szeretete. A zavaros hullámok elnyelnek mindent, ami biztos
polgári létet ígért, de kék és izzó a végtelen látóhatár.
Ködhomályban a zöldkupolás szigetek. Az álomhatár mezsgyéje, nekifuthat
akárhány szirt a feszülő vitorlának. Női lábakon induló hajnal,
nyomorúságos létből előhívott faj: csalárd, csapodár eszmék karjai közül
szabadulni akaró ember! Émelyegsz álarcaid mögött a magasztosnak
kikiáltott műtől.
Ötszáz kiolvasott kötet; s te mégis álmatlanul és izgatottan, mint partokat csapkodó tenger.
(Fáj az agy, fáj a fark, no meg a visszerek a cipeléstől vagy a sok
üléstől dagadt lábszáron – nem baj, kigyógyítja az Új-Zéland felé
sodródók ákombákomja. A tenger fuvallatától ocsúdni s kegyelmes
jóságától sírni! Az álmok szigete! Ahol fiunk elbájolja a sárkányt! Csak
ott lehet igazán skót jeget aszalni!)
Ez itt az ábra! Sok fóka, bál(n)a…
Oda a rozsdás lábbilincs. Nyakad nincs többé a pórázon.
De hol a kincs?… Minden málhád a nagy család, és néhány, pincéből kimentett óboros palack.
A királynőnek – ott, ahol a kezdet és a vég (vesefelfújt és felfújt
dicsőség) – visszakiáltani, hogy: Viktória! Meg, hogy: Hű és ha! (Milyen
tényező voltál te, Stevenson, otthon, ahol az angol királynő is kegyes
rajongással olvasta hetvenötezer példányban megjelentett regényedet, s
benne tudathasadásos hősöd szelídített változatát?)2
Jim és Hawkins, ti káprázat szüleményei (szerencsésebb csillagzat alatt,
mint a londoni latrok s a Temze áldozatai): a világra ajtót nyittok,
bézokogtok… Majomkenyérfán ücsörgő, kergetőző, nagy lelki kataklizmákat
nem ösmerő, boldog Nemo-elődök!
Mielőtt kiveszne a „bölény”, ne költözz hájba, féreg! Építs házat,
kevésbé küszködőn, mint ahogyan regényt írtál. Nem sejtvén, hogy itt is
utolér a gyarmatosítók fegyvere és gyilkos intrikája.
„Nem kophat el csontom s golyóbisom.”
„Leeheted a szmokingodat, Louis (az élet sovány, az élet kövér); lökött
hullám, oda a vitorla. Mindegy, oda a birodalom is – lökött világban sok
barom –; csak hulládra ne találj rá idő előtt!
Fekete vizekre úszó! Régi kötésekből csak sajgás, szívós szárnyakból
csak holt pihe marad. Cápa érzi meg igazán az ámokfutásnak kitett árva
hús ízét.
A halandó kitakart, tündöklő szomorúsága: a hullámverések túlélik a
bölcsesség buborékát. A szellem s a hűség után, íme, a nyelv is özvegyít
már. Nomád istenek útján homokba hullatott kagylókba rekedt búgás.
Képzeld magad – nem vidéki Walter Scottnak, de legalább Ehnáton Egy Istent kereső utódjának, „hajában az arany nap tüskéivel”.3
Mi következhetett volna még a szigeten, mondjuk, a delfinek űrön túli hangokat be- s kilélegző labirintusában?
Nem is haldoklott, az agyában megpattant egy ér, és kezében egy
vörösboros palackkal elvágódott. Arra sem volt ideje, hogy
félrebeszéljen. Fanny odakiáltott – őrülten groteszk helyzet! – a
bennszülött inasnak: „Konyakot gyorsan!”
Éltél negyvennégy évet…
Végül is mi a roncs?
2006. november 15.
1 Francois Bréda: Nemo (Ab-Art, 2005), melyben a szerző (mint
hajóskapitány) megszívta magát a tenger szeszével… – „Oda a
kormánykerék. / Oda a vitorla” –, s könnyen önkezével húzatik árbocra.
2 Akad emigráns író (Györgyey Ferenc), aki újabb időkben Kistarcsán,
Recsken, Csolnokon raboskodva az angol királynő húgával költött
kalandjának köszönhetőn ideig-óráig viszonylag különleges bánásmódban
részesült; mindazonáltal tárgyilagosan szemlélve a hihetetlen sztorit –
utólag „a tények száraz közlésére szorítkozva” –, nem hiszi, hogy
szerepe „a Közös Piacba való belépésben, vagy akár az ír kérdés
alakulásában döntő tényező lett volna”.
3 Robert Lowell
