Lászlóffy Csaba
A lelkiismeretről s a hitről (Második levél)
„Egyedül Isten él.” S amíg benned él, az maga a lelkiismeret.
Én nem voltam, nem lehettem volna – miért lenne gőg ez? – egy a
tömegben: oszlophoz lapulva (vagy oszlopnak lapítva). Sötét februári
napon, a szörnyetegre meredt tekintettel, az emberi söpredékben
mindenható hatalmat látni, vagy a vég nélküli hangos éljenzésben
kéjelgő, hullámzó tömeglátványtól megmerevedve, a lagymatag szívekben,
mint sárlatyakban, elmerülni, brrr!..
Nem ilyen szertartásra vágytam, Uram! Kigyúlni inkább, százszor, ezerszer fehérre izzva a valóságos időben.
A véget érő századokban ami felmerül. Ami elmerül. A hit nem úgy tör ki
bensőmből, mint egy új világ. Számomra a hit: kételkedés az elhasznált,
megcsontosodott lelkek gyarlóságában. A hit a megnőtt felelősség.
Konok hittel fölfedezni az elképesztőt, az értelmet ingerlőt a
szertelenben, a tisztátalanban. Ne szarvakkal, patával, ripacs
kecskeszakállal ijesszétek az embereket, hanem önmaguk
állhatatlanságával, lustaságával, sunyiságával. A növekvő emberi lény
„csupa veszély és rejtelem” (Paul Claudel ezt Rimbaud-ról állítja,
akiben a „gyönge” Verlaine meglelte volt a földi poklát mindhalálig). Az
ember különben egyesek szerint akkor a leggyengébb, amikor tajtékzik,
mikor eszeveszett. Mások szerint, akik valamilyen felsőbb, isteni
elrendelésre vakon kiszolgáltatott bűnösök gyülekezetét látják az emberi
fajban: a porból gyúrt teremtmény túl sokat akar. S persze, számolni
kell a mindenkori csőcselékkel, mely a kegyesen engedélyezett ünnepi
ceremóniákban vagy a perverz eszmék őrületbe hajszoló
tömegmutatványaiban, a felkínált kínzásokban és a halálban leli kedvét –
a cirkuszi aréna jelképes nagyságától függetlenül. Habár a kárvallottak
a csillagászati számok méretében rég lekörözték a kárörvendőket.
A gyarló földi létre ítélve is mindentudásra vágyó végül nem is a Földet – legfeljebb önmagát próbálja megfejteni.
Az idők mélyén torz arcok vére, verítéke.
