Visky István
A pietizmus hatása a magyar sajtóra
Bár kétségtelen, hogy a pietizmus egyes áramlatainak megvolt a
maguk egyházidegen – és nemegyszer életidegen – gyakorlatuk, a pietizmus
önmagában olyan hatással volt az egyházi és a világi művelődésre, amely
talán csak a reneszánszéhoz volt hasonlítható. A pietizmus sokat adott
nemcsak a protestáns egyházaknak, hanem – horribile dictu – magának a
magyar művelődésnek és a református egyháznak is.
Vitathatatlan tény, hogy a pietizmus mély nyomokat hagyott azoknak az
államoknak a társadalmában, ahol felvirágzott. Miképpen lehetséges, hogy
egy magába forduló és a világot elutasítónak tartott mozgalomnak
közvetlen és hosszabb távon közvetett hatása lehetett egy – a 18.
századra már meglehetősen felvilágosodó és racionalizálódó –
társadalomra?
Erre csak egy válasz lehetséges, hogy a pietizmusnak határozott rálátása
volt nemcsak egyháztársadalmi kérdésekre, hanem a szekuláris
társadalomra is. Attól tehát nem szakadt el, hanem a társadalmat
kérdezve haladt fejlődési útján. Kétségtelen, hogy a pietizmusnak is,
mint a legtöbb szellemtörténeti mozgalomnak, megvolt a maga baloldali
ága, amely nem rákérdezett az őt körülvevő világra, hanem elutasította
azt. A világot – saját rendelt életterét – elutasító mozgalomról sokat
nem lehet mondani, mert az önmagát fosztja meg a folytatástól – pont az
elzárkózásának következtében.
A pietizmus fő ága viszont nyitott volt a társadalom minden kérdése
felé, nyilván szakrális és missziói megközelítésben. A puritanizmus
szellemi nyomdokain haladva, a pietizmus is megkérdezte önmagától, hogy a
tan reformációját követően kialakítható-e az életgyakorlat reformációja
is. Már a pietizmus hajnalán, 1689-ben Joachim Feller lipcsei
retorikaprofesszor – Francke követője – így ír a pietizmusról egy kis
dalban: „A pietisták neve városszerte ismert. Ki a pietista? Aki Isten
Igéjét tanulja és a szerint él kegyes életet.”1
A pietizmus tehát az életgyakorlatra figyel. Talán az egyházi ortodoxia
ellensúlyozásaként, talán az Egyház örök útkeresésének mozzanataként, de
tény, hogy a pietizmus a megtisztított tantól inkább az életgyakorlat
felé fordul. Kis túlzással azt is mondhatjuk, hogy a pietizmus úgy
viszonyul az egyházi tanhoz, mint a középkori szerzetesi mozgalom
életközösségei a skolasztikához.
A pietizmus ilyen értelemben sem jelent nóvumot az Egyház életében. A
reformációt követően az európai protestáns életben – de még a
katolikusban is! – fel-felbukkanó kérdés az életgyakorlat
megszentelésének a kérdése. A német pietizmus önálló egyháztörténeti
jelenség, de nem előzmény nélküli. A puritanizmus a 17. század derekán
már egész Európában ismert mozgalom volt, aminek lassú megfeneklését a
század végén egy újabb fellángolás követte református talajon. Például a
holland pietizmusnak is tekinthető nadere reformatie levezethető
Gisbert Voetiuson keresztül a német pietizmusból is, de önálló
szellemtörténeti fejlődésként is tekinthető, amennyiben Amesiusig
vezetjük vissza.
Egyszóval az Egyház megújulásának igénye jellegzetesen kapcsolódott a
puritanizmusban is, a pietizmusban is, de még a 19. század végi magyar
ébredés esetében is az életgyakorlat megújításához.
A pietizmus újra felfedezésében a világot kíváncsian vizsgáló, megmérő,
kielemző, magát művelő szemléletmód válik irányadóvá. Ez a rejtett
oldala, a mindent megvizsgáló, mindenhez odaforduló érdeklődése teszi a
pietizmust az európai művelődés- és sajtótörténet egyik fontos
fejezetévé.
A pietizmus fő áramlata – a már jól dokumentált teológiai nézeteken és
istentiszteleti, összejöveteli változtatásokon kívül – rendelkezett a
„mindent megvizsgáljatok” szentírási parancs betöltésének a
gyakorlatával is. A német pietizmus ugyanis felfedezte azt, amit a
puritanizmus – és mint később meglátjuk, ennek magyar vonatkozásai is
vannak – már felfedezett: a világ megismerésének kikerülhetetlenségét.
Azt, hogy a világot meg kell mérni, annak fejlődését, változásait,
felfedezéseit nyomon kell követni, a puritanizmus megsejtette ugyan, de
Comeniuson kívül – akiről a későbbiekben még szó lesz – más nem igazán
tudott mit kezdeni. Ennek a tanácstalanságnak több oka is van.
Egyrészt a 17. században a művelődés szellemi nyitottsága megvolt, de
csak kevesekben és megfelelő közlő eszközök híján. A kalendáriumok kevés
emberhez jutottak el, és bár tartalmaztak tudományos ismereteket is,
azokat csak rapszodikusan, összefüggés nélkül közölték. Ezekben az
évtizedekben a tudományos és művelődési érdeklődésre számot tartó
ismeretek főleg a tudósok egész Európára kiterjedő levelezéseiben kaptak
helyet, amelyeket bár sokszorosítottak is nem egyszer és
folyóiratszerűen terjedtek, nem voltak alkalmasak a világ megmérésére.
A szerző további írásai
