Láng Gusztáv
100 éve született Dsida Jenő
Megnyitóbeszéd a Petőfi Irodalmi Múzeum Dsida-kiállítására. Elhangzott Budapesten, 2007. június 7-én.
Tisztelt ünneplő közönség!
Dsida Jenő legismertebb verse az a négysoros felirat, mely a hamvait
rejtő sírbolt homlokzatán olvasható, s melynek utolsó sora – a
költészetét átható keresztény sztoicizmus szellemében – így szól:
„Felejtsd el arcom romló földi mását.” Ez a kérés (vagy parancs?) akár a
költő végakaratának is tekinthető, már ha eltekintünk attól a
filológiai apróságtól, hogy az epigrammát csaknem három évvel a „vég”
előtt írta. Olyan költeményt azonban, mely ezt az óhaját visszavonta
volna, a későbbiekben nem írt. Elmondhatjuk tehát, hogy amire most
készülünk, egyfajta kegyeletsértés; az ünneplésnek az a formája, melyhez
összegyűltünk, szöges ellentétben áll ezzel az „utolsó kívánsággal”.
Mentségünkre – és a kiállítást szervező Petőfi Irodalmi Múzeum
mentségére – mindössze az hozható fel, hogy költők ilyetén kívánságát az
utókor szinte sohasem teljesíti. A költők „arcát” – életét, érzéseit,
emberi valóját – csakugyan magukba szívják a művek, s a költők
halhatatlansága, mint azt François Mauriac mondta, épp abban áll, hogy
eltűnnek alkotásaik mögött. Az olvasó azonban sohasem nyugszik bele
ebbe. A költészet – beszéd, s beszélni, szót váltani csak valakivel
tudunk. Ezt a ’valakit’ keressük a művek mögött, az ismerős arcot, és ha
ebben fényképek, köznapi dokumentumok segítenek, ha a költő kézírása
ismerős üzenetként áll előttünk, és ha könyvei, használati tárgyai
családias közelségbe hozzák, verseit is másképpen, több figyelemmel és a
személyes ismerősnek kijáró érdeklődéssel fogjuk olvasni. Ez az
olvasás-lélektani indok rejlik, azt hiszem, a kultusznak nevezett,
felcsigázott érdeklődés mélyén. S egy irodalmi múzeumnak elsőrendű
kötelessége e kultusz ápolása.
Kérdés persze, hogy költőnk megérdemli-e ezt a kultikus figyelmet.
Elmondhatjuk, hogy életében nem kényeztette el a siker. A Babits
szerkesztette Nyugatban egyetlen verse sem jelent meg, és egyik kötetét
sem érdemesítették kritikára. Igaz, hogy erdélyi írótársai életében is
elismerték tehetségét, s tőlük számos „dicséretben” részesült; nevezték
kiváló formaművésznek, európai látókörű alkotónak – ezt sokoldalú
műfordító tevékenysége is igazolja –, de szélesebb körben, a magyar
irodalom egészében csak halála után kezdték felfedezni. Az 1940-es
években két ígéretes jele is van „a költő feltámadásának”, ahogy egyik
versében a posztumusz elismertséget nevezte. Egyik Válogatott verseinek
pesti megjelenése, Rónay György szerkesztésében, a másik Vajthó László
Mai magyar költők című antológiája, melyben József Attilával azonos
terjedelemben szerepel. A költőnek így induló elismerését azonban
elnyomta a fegyverek zaja, majd a háború utáni politikai változások.
Mire örökségét a magyar olvasóközönség birtokba vehette volna,
politikában és irodalomban is az a magát baloldalinak nevező értelmiségi
csoport ragadta kezébe a hatalmat, mellyel Dsida Jenő sohasem
rokonszenvezett, sőt néha éles vitában állott. E csoport heves – és
utólagos – támadásokat indított a „helikoni munkaközösség” és annak
eszmei programja, a transzszilvanizmus ellen, és Dsidát tette meg e
támadások egyik célpontjává.
Nem részletezem e folyamatot; betölteném vele az egész délutánt, és nem
azért gyűltünk ma itt össze. Elég annyit mondanom, hogy a költő versei
könyv alakban csak 1966-ban, 28 évvel halála után kerültek a romániai
magyar olvasók kezébe, akkor is a cenzúra által megcsonkítva. Viszonylag
teljes kiadásra majd csak 1983-ban került sor Budapesten. Ebben a
kiadásban volt – 1945 után először – olvasható a Psalmus hungaricus,
valamint azok a korábban ismeretlen költemények, melyeket a
rosszallásokkal dacoló Dsida-filológia időközben felderített. Meg
kellett dőlnie a hamis ideológiai előítéleteket és a szövegcsonkító,
szövegtiltó cenzúrát fenntartó rendszernek, hogy a költő elfoglalja az
őt megillető helyet a magyar irodalom értékrendjében. És az olvasók
szívében is. Szabadjon itt megjegyeznem – adalékul a kultusz
történetéhez –, hogy a költő szülővárosában, Szatmárnémetiben nemcsak
utca viseli nevét, nemcsak szobra áll az egykori Deák téren, hanem
századik születésnapján ünnepi műsor és tudományos tanácskozás idézte
emlékét, másnap pedig egykori kolozsvári lakóházán lepleztünk le
emléktáblát.
A szerző további írásai
