Gittai István
Hát hová siettél annyira? Alexandru Săşianu halálára
A korai kánikula derekasan szedi áldozatait. Szinte naponta hallani
efféle szomorú, rossz híreket. Most éppen Săşianu Sanyi – Sandu, ahogy
tetszik – váratlan végzete árnyékolja be, döngöli földbe maradék
életkedvemet. Ugyanis személyes veszteség számomra az ő távozása; hiszen
az elmúlt harminc-egynéhány esztendő alatt nem emlékszem egyetlen olyan
alkalomra sem, amikor csak úgy elmentünk volna szó nélkül egymás
mellett. Véletlenül sem volt ilyen epizód, affér miközöttünk. Ha
szembejött – bárhol és bármikor – mi mindannyiszor megálltunk, kezet
ráztunk és beszélgetni kezdtünk. Szülőfalum, Tóti főutcáján kezdődött
valamikor, a hatvanas évek végén. Frissen végzett történelemtanárként
került ő mihozzánk, a biológiatanárnő Ilikével, későbbi feleségével
együtt. És folytatódtak tereferéink Nagyváradon, a múzeumkertben, a
Kanonok soron, a Petőfi parkban, a Fő utcán vagy valamelyik váradi ivó
teraszán. Szívesen beszélt – főleg a nyolcvankilences változások után –
numizmatikai kutatásairól, a keresztény múzeum létrehozásának
szükségességéről. De nyugat-európai utazásairól, miként a
történészkonferenciákon megejtett előadásairól is szívesen beszélt.
Egyszer még a múzeumi berkekben tevékenykedő besúgókról is sopánkodott.
Nem csámcsogott, nem kárörvendezett, csupáncsak szomorkásan kimondta
azt, ami éppen akkor a lelkét nyomta. Ízig-vérig alkotó tudós,
értelmiségi volt.
Amikor pedig éppen múzsai kellemekben részesítette egy szembejövő
tűzrőlpattant amazon, monológját, történelemleckéjét abbahagyva áradozni
kezdett a szebbik nem testi és lelki erényeiről. „Egy-egy forró
ölelésnél nincsen számomra fontosabb és örömtelibb.” Így, ilyenszerűen
illette az imádott hölgyeket.
Legutóbb – néhány hete – a kispiacon futottunk össze. Mert lehangoltnak
és elcsüggedettnek tűnt, nyomban rákérdeztem: hát miért lógatod az
orrodat, Sanyi? „Nemrég temettük el feleségemet, Ilit. A gyógyíthatatlan
rák vitte el szegényt.” Mostan meg már Sanyi is Kháron ladikján… Baráti
elköszönésül hadd kanyarítsam ide Cselényi Béla egyik kétsoros versét:
„Most, hogy meghaltál, / ki tudja: látlak-e még?”
(Következő számunkban Jakobovits Miklós festőművésszel készített
beszélgetésünkben idézzük meg a nemrég elhunyt Alexandru Săşianu
alakját, életművének jelentőségét.)
