Takács Dóra
Viszlát
Vártalak. Sokszor percekig,
s órákig (akár kétésfélszer),
de a másodpercek,
mint fényes ékszer
ragyogták be akkor napomat.
De mindegy már, szemed mit diktál
változékony holdként jellemednek.
Nem tudtad, hogy tudom:
páncélkék, ha szomorú,
zöldbe játszó, ha rám nézel,
barnás, ha fáj a jelen,
kék és sárga, ha nem vagy velem...
Mindez mindegy már.
Várnak a varjak az Élet testére.
És immár annyi sebből vérzünk,
amit nem kötözhet be pillanatnyi béke.
Mert igaz, hogy kezedben volt a kés,
de én fogtam karod,
s így karcoltam magamba némán,
ezer jajt s búszózatot.
S neked is fájt, mikor megöltél,
mert én a haláltánc alatt beléd rúgtam –
s utána hiába súgtam-búgtam
füledbe a „sajnálom” szócskát.
Majd végignéztem a te halálod is. –
Túl sok ez már emberi szívnek.
És ennyi után a szívet
nem állíthatjuk be egésznek.
Ez lenne a búcsú perce?
Soha nem tudhatom.
De a 15-ös busz ma megsúgta:
jobb, ha sorsom sorsára hagyom.
