Confessionis 2.
II. Trianon
„1920. június 4-e, péntek, Nagy-Magyarország keresztre feszítésének napja.” Harangzúgás, drámai hangvételű patetikus szavalatok, korabeli filmfelvételek és archív fényképek keveredve higgadt jövőkép-felvázolással, objektív és kevésbé objektív történelmi elemzéssel. Erdély legcsodálatosabb tájai, legismertebb közéleti személyiségeinek portréi fűszerezve Ady Endre, József Attila, Juhász Gyula, Kós Károly, Reményik Sándor, Wass Albert ismert és kevésbé ismert citátumaival – ez utóbbiak közül József Attila mind ez ideig általad nem ismert „oláh”-ozó verssorai voltak a legmegdöbbentőbbek: „Szép kincses Kolozsvár / Mátyás büszkesége / Nem lehet, nem, soha! / Oláhország éke!” (Hát ez bizony sehogy sem egyeztethető össze az „elegendő harc, hogy a múltat be kell vallani” mindmáig aktuális üzenetével, az amúgy az iskolapadban is beléd sulykolt „anyám kún volt, az apám félig székely, / félig román / vagy tán egészen az” tudatos eredet-vállalással)... Filmtechnikai konglomerátum, amely finom-vegyesen volt egyszerre gerinc-borzongtatóan érzelmes és dühítően primitív és otromba.
Tegnap este mutatták be az Antena 1 tévécsatornán, a híres-hírhedt Marius Tucă Show-ban az alig néhány héttel azelőtt még Erdély több városában is hatalmi szóval betiltott Trianon című filmet (pontosabban Koltay Gábor eredetileg tizenhat részesre készített sorozatának kétórányi időtartamúra sűrített, rövidített változatát). Azt az „alkotást”, amelyről már annyit, de annyit cikkezett a hazai román (és nem román) sajtó, de amelyet jobbára ez ideig nemigen látott senki sem!... Azt a kollázs-kísérletet, amelynek a legnagyobb – és egyetlen! – érdeme az, hogy megpróbált – végre-valahára – feldolgozni egy tabu-témát...
Mert bizony arról, amit tegnap este láthattál – állítólag nézettségi rekordot döntött e kezdeményezésével a bukaresti Antena 1! – mindent el lehet mondani, csak azt az egyet nem, hogy remekmű. Volt itt kérem minden, amit a nagyérdemű, igazi nemzeti érzelmű közönség ösztönvilága csak megkívánt: megspékelt dokumentumfilm és többé-kevésbé egyoldalú történelmi felvezetés (Fejtő Ferenc, Nemeskürthy István, Raffay Ernő) keveredve józan, higgadt jövőképkereséssel (Glatz Ferenc), hebehurgya, felelőtlen handabandázás (Tőkés László!) és nemzeti összefogásra buzdító világfájdalmas jajsikoly (Csurka István). Volt szívet melengető erdélyi táj és szemet kápráztató erdélyi magyar népviselet, szövegösszefüggéséből kiforgatott érzelmes helyzetelemzés (a transzszilvanizmus alapdokumentumának, Kós Károlyék híres Kiáltó szó-jának például csak a felvezető mondatai hangzottak el, a sorsvállalásra, az önösszeszedésre, a magunk erejének mozgósítására vonatkozó, reális holnap-képet megfogalmazó felhívása már érdekes módon elmaradt!) és látványos filmhíradó-részlet, nem is egy, a magyar csapatoknak a bécsi döntést követő észak-erdélyi bevonulásáról, volt patetikus szavalat és könnycsalogató nosztalgia..
A film után pedig egy több mint két és fél órás élő vitaműsor következett, ahol is az alkotókon, a rendező Koltay Gáboron és a filmben is gyakran megszólaló szegedi történészen, Raffay Ernőn, valamint az ezúttal kivételesen toleránsnak mutatkozó Marius Tucăn és egy általad ez idáig nem igen ismert történészen, Florin Constantiniun kívül jelen voltak napjaink román publicisztikájának a nagyágyúi: Cristian Tudor Popescu, az Adevărul főszerkesztője, Emil Hurezeanu, a Szabad Európa Rádió egykori kommentátora, és Ion Cristoiu, az Evenimentul Zilei hajdani főmachinátora (ez utóbbi kettő politikai elemzői státuszban).
Amikor éjfél után lezártad a készüléket, enyhén szólva a hányinger környékezett. Dühös voltál és mérhetetlenül csalódott: egy óriási, ki tudja, megint mikor visszatérő lehetőséget szalasztatott el ismét az anyaországi inkompetencia és az empátia-készség totális hiánya. Egy olyan alkalmat, amikor nem patetikus frázisokkal, de higgadt, józan érveléssel el lehetett volna végre-valahára jutni a „Trianon-szindróma” megmagyarázásához. Amikor mindenféle sanda szándékot kezdettől fogva kizárva el lehetett volna magyarázni a román közvélemény-formálás vezéregyéniségeinek azt az iszonyatos sokk-hatást, amely a nagyszüleink nemzedékére rázúdult, amikor át kellett élniük a Monarchia felbomlását.
A magyar fél egyszerűen leszerepelt. Méghozzá botrányosan. Ahelyett, hogy felkészült magyarázatokkal és megértést szorgalmazó érvrendszerrel jöttek volna, mind a két magyarországi résztvevő megszállottan csak a trianoni békediktátum igazságtalan voltáról és az erdélyi magyarság mindmáig teljesítetlen autonómia-jogosultságáról beszélt, szinte gépiesen, a vendéglátók érveire fittyet sem hányva ismételve szóról szóra ugyanazt a néhány, a román fél számára meglehetősen nehezen megemészthető mondatot. Mintha süketek párbeszédét hallottad volna...
S még azt sem mondhatod, hogy a román fél rosszindulatú lett volna. Még csak azzal sem vádolhattad meg Cristian Tudor Popescuékat, hogy eleve ellenségesen viszonyultak volna a két alkotóhoz. Sőt!... Ahhoz képest, hogy miket láthattak/hallhattak a képernyőről a vita kezdete előtt, Emil Hurezeanuék igazán úri módon viselkedtek. Lett volna tehát kivel párbeszédet folytatni!
Mérhetetlenül becsapottnak és csalódottnak érzed magad. Ugyanis még nagyon is jól emlékszel a Koltay által a Nemzeti Múzeum lépcsőin rendezett március 15-i élőképek hangulatára. Vagy az ugyancsak általa rendezett István, a király előadásának a katartikus hatására. Raffay Ernő Tiszatájban megjelent erdélyi vonatkozású cikkeiről nem is beszélve... Ezeknek az uraknak nagyon is tisztában kellett volna lenniük azzal, hogy történelmi lehetőségük van egy valódi, a „közös dolgainkat” rendezni kívánó értelmiségi párbeszéd beindítására...
Kellett volna! De ezt ismét elszalasztottuk. Ki tudja, hányadjára már!...
(Bukarest, 2005. február 25.)
2 / 5 
•