Confessionis 2.
V. Húzzák a román himnuszt
A protokollfőnök bejelentésére a Román Atheneumban felállt az egész terem. A központi páholyokba ültetett külföldi vendégek éppúgy, mint a hivatal egykori és mai alkalmazottai a földszinten, az oldalerkélyek belföldi meghívottai vagy a legelső sorokba irányított VIP személyiségek mind-mind valamennyien vigyázzba merevedtek, miközben a hangszórókból felharsant a román himnusz, a „Deşteaptă-te, române!” (azaz az „Ébredj, román!”) dübörgő tonalitása.
Ahogy a színpadról körülpillantottál, mindenütt ünneplőbe öltözött, ruháikat rendezgető, átszellemült és kevésbé átszellemült arcú asszonyokat és férfiakat láthattál. Ha mindenki eljött, akinek meghívót küldtetek, lehettek vagy ötszázhatvanan... Itt van, itt igazgatja szemüvegét előtted, tőled alig karnyújtásnyira az Európai Szabadalmi Hivatal soros elnöke, Alain Pompidou (ama néhai Pompidou francia elnök fia), két oldalán az ENSZ Szellemi Tulajdon Világszervezetének, illetve az EU Belső-Piac Szabályozó Hivatalának (a szakma két legilletékesebb nemzetközi szervezetének) egy-egy csúcsképviselőjével, Philippe Petit és Peter Lawrence alelnökökkel. Itt van huszonegy nemzeti hivatal küldöttsége, köztük Ron Marchant, a brit, Ludovica Agro, az olasz, Friedrich Rödler, az osztrák, Alicja Adamczak, a lengyel, Yusuf Balci, a török és Marti Enajarvi, a finn szabadalmi hivatal elnöke. S itt vannak a környező országok intézményvezetői, azok a kollégáid, akikkel már rég nem pusztán protokolláris viszonyban vagy: Bendzsel Miklós, Konstantin Manev, Slobodan Markovic és Stefan Novac... Mint ahogy itt van Markó Béla és Kötő József, Szarka Edit és Gáspárik Attila, Csutak István és Székely Ervin is: az erdélyi magyarság kormányzati tisztségviselőinek kicsiny, de markáns csapata. Az ő első sorokbeli jelenlétükre különösen büszke vagy.
Zeng, zeng az Atheneum falai közt a román himnusz. A tökéletes akusztika révén szinte vibrál a levegőben az „acum ori niciodată” üzenete. Milyen érdekes! Ugyanezt a „Most vagy sohá!”-t fogalmazta meg Andrei Mureşianuval egyidejűleg (valamivel korábban) a mi Petőfi Sándorunk is a Nemzeti dal első soraiban. Ugyanazt az önösszeszedést követelte meg mindkét közösségtől az idő. Két nép, két történelem, egyazon ébresztő-igény.
Férfiasan be kell vallanod, ezzel a mai román himnusszal felemás viszonyban vagy! Míg az előző két, eddig általad megélt himnuszhoz egyértelmű volt a hozzáállásod – az egyiket, a „Te slăvim Românie!”-t („Dicsérünk, Románia!”) az iskola padjaiban, a másikat, a „Trei culori cunosc pe lume”-t (azaz a „Három színt ismerek a világon”) a katonaságod idején sulykolták beléd, s bár nyakra-főre énekeltették veled (olyan lelkesedéssel daloltad őket, ahogyan dédnagyapádék énekelték volt a „Gott erhalte”-t), érzelmileg az égvilágon semmit nem mozgattak meg benned. Tudtad, hogy a te Himnuszod teljesen másképpen hangzik, s azt is, hogy amikor azt énekelted – mert énekelted! –, mindig végigfutott a hátadon a hideg. Mert az Istenedhez imádkoztál... Ezzel a mai himnusszal viszont más a helyzet. Ezt először ’89 december közepén hallottad, akkor, amikor az Aranykor diktatúrájának a legsötétebb, legkilátástalanabbnak tűnő éveiben egy fiatal temesvári református lelkész meg merte törni „a hallgatás falát”. A Tőkés László ablaka előtt legelőször nyilvánosan felhangzó ének akkor egyben a te lázadásod is volt a „barbár tirannusok” által rád kényszerített „halálos álom”-mal szemben. Abban a léleknyomorító világban az az „ébresztő” már nem csak „nekik” szólt. Abban a helyzetben bizony akkor te is „ébredő román” lettél... Ezért is nem tudod, azokra a csodálatos napokra emlékezve, mindmáig érzelemmentesen hallgatni ezeket a lázadó sorokat...
Zeng-zeng a román himnusz az Atheneum falai közt. Lenn az első sorban, a külföldi díszvendégek mellett ott van Teodor Stolojan és Bujor Bogdan Theodoriu, ott van Radu herceg, a királyi család részéről, és Gheorghe Pogea, a miniszterelnöki üzenet tolmácsolója. A színpadon pedig, alig háromlépésnyi távolságra tőled, ott áll a bal oldalodon Románia elnöke, Traian Băsescu...
Tudod, hogy néhány perc múlva elcsendesedik majd a terem, s az időközben átnyújtott kitüntetéssel a kezedben oda kell lépj majd a mikrofon elé. Tudod azt is, kioktattak rendesen, hogy négy-öt percnél nem illik ilyenkor többet beszélni...
Hosszú-hosszú hetek óta készülsz erre a szerepre. Memóriádban ott van a gondosan betanult beszéded szövege, zsebedben pedig ott lapul az írott változat, minden eshetőségre készen. Most már csak az a kérdés, mit fogsz abból elmondani?... Azt, hogy a szellemitulajdon-védelem legelső írásos emléke a mai Románia területén a legutolsó Árpád-házi királytól, Velencés (III.) Andrástól származik, aki 1291-ben kizárólagos jogot ad az ausztriai Eisenwürtzből érkező bányászoknak a Torockó határában található vasérc feldolgozására? Vagy azt, hogy a román fejedelemségek világával szemben, ahol a legelső ez irányú, amúgy sikertelen próbálkozás 1860-ból, Alexandru Ioan Cuza idejéből származik, a találmányi szabadalmakra vonatkozó legelső törvényi szabályozást Erdélyben már 1820 óta ismerik (miközben ugyanazt a császári nyílt parancsot csaknem harminc esztendőn át a „tekintetes Karok és Rendek” Magyarország területén rendszeresen, annak rendje és módja szerint elszabotálták)? Vagy azt, hogy alig három éve Romániát és Magyarországot egyidejűleg vették fel az Európai Szabadalmi Szervezetbe? Bizony, sok mindent el kellene mondani a szellem és jog világáról, a múltról, a jelenről és a jövendőről... De csak négy perced van!
Húzzák a román himnuszt! Neked húzzák.
(Kelt Bukarestben, 2006. január 17-e hajnalán, az első román szabadalmi törvény centenáriuma alkalmával szervezett ünnepségek végeztével.)
5 / 5•