Haláltánc (regényrészlet)
– Ne hagyj el, édes szerelmem – eszelős hangon sipítozva sírni kezdett. – Magnus azt mondta, ha nem szeretkezel velem, megöl... és én nem akarok meghalni... nem! nem!... nem most, amikor szeretni akarlak... amikor együtt lehetünk. – A lábamra borult és sírt. Száraz szemmel, könnyek nélkül sírt.
Aztán hirtelen elhallgatott. Elengedett, felállt és visszamászott az oltárra.
– Tudtam, hogy nem szeretsz... Nem is szerettél soha... Tudtam... mert Magnus mondta.
Ismét himbálni kezdte a testét. és valami furcsa dallamot nyöszörgött hozzá.
– Sibylla!... Sibylla, hagyd abba! – szóltam rá erélyesen, de már nem hallotta. Már egy másik világban járt, ahol nem érhette utol Magnus, nem érhette utol a szenvedés, és ahol már én sem érhettem el.
Csendesen mentem ki a szobából. Nem vette észre távozásomat. A látványt azonban magammal vittem, és iszonyú rosszullét fogott el.
Sibylla nem volt bedrogozva. Erre már nem volt szüksége. A téboly fojtogató köde ülte meg elméjét, de viselkedése még így is furcsának hatott. Értelmetlennek tűnő kijelentései között volt valami rejtélyes összefüggés, valami döbbenetes logika. Talán az annyi éven át eltiport, szeretetre sóvárgó női lélek segélykiáltásai voltak ezek, amelyek csak most, az eszelősség kormányt vesztett állapotában tudtak a felszínre törni.
Nem tudom, egyáltalán megismert-e, vagy csak megbolydult képzeletének valamelyik kísértő fantomképéhez beszélt, de azt biztosan tudtam, hogy a levelet nem ő írta – Magnus műve volt. Így akart odacsalni, hogy még egyszer bebizonyíthassa erejét és félelmetes hatalmát. Még egyszer, utoljára ki akarta használni egykori partnerének összezúzott lényét az egyetlen dologra, amire még jó volt: elrettentő példának.
Ez a mérhetetlen kegyetlenség mélyen felkavart. Több volt ez egyszerű felháborodásnál. Megsejtettem, hogy milyen félelmetes mélységekig süllyedhet az emberi lélek, ha a Gonosz játékát játssza.
Carinának igaza volt. Itt már ember nem segíthetett... és talán már Isten sem.
*
Másnap estefelé Arne rontott be a szobámba falfehéren, halálra rémült tekintettel:
– Te emlékszel a kis Christa Forshmanra?
– Hát persze... Miért?
– A tegnap délután öngyilkos lett! Kiderült, hogy AIDS-es. Úgy látszik, nem akarta bevárni a lassú halált.
Elsötétült szemem előtt a világ, azt hittem, lefordulok a székről.
– Te mikor voltál vele utoljára? – kérdezte elfúló hangon.
– Körülbelül egy hónapja. És te?
– Hat hete...
– Akkor ez azt jelenti... hogy...
– Azt, Balder, azt... Halálra vagyunk ítélve... – az ágyra roskadt, és erőtlenül elterült. – Azt hiszem, nálam már elkezdődött. Három napja iszonyú hasmenés kínoz, és semmiféle gyógyszer nem segít. Hogy minek kellett nekem összefeküdni ezzel a kis kurvával?! Vajon hol volt a józan eszem?!
– Most már mindegy, Arne, ne beszélj így róla. Tudod, hogy ő... – aztán nem folytattam. Mit is mondhattam volna?
Hirtelen Linnéa jutott eszembe, és azt hittem, rögtön megszakad a szívem. Most, amikor végre szerelmes lettem, most, amikor végre engem is szeret valaki... most, amikor új életet kezdhettem volna... pont most... Elviselhetetlen volt.
– Te Arne, tennünk kell valamit. Nem várhatunk csak így, ölbe tett kézzel, amíg lassan megdöglünk.
– Mit, Bald? Mit tehetnénk? Tudod jól, hogy ezt nem lehet gyógyítani. Ezen már Isten sem tud segíteni.
Még sokáig csengtek a fülemben Arne szavai: olyan volt, mintha ő maga mondta volna ki a halálos ítéletet: „Ezen már Isten sem tud segíteni”. De hátha mégis tud? – villantotta agyamba az utolsó kapaszkodó gondolatát megriadt életösztönöm. Hátha mégis tud? Egyszer már segített, amikor kértem... De az is lehet, hogy csupa véletlen volt... Ah, hülyeség, most már úgyis mindegy...
*
Két nap múlva elmentünk a temetésre. A többiek is ott voltak – Christa egykori ágyasai, mind, egytől egyig. Holtsápadtan hallgattuk a prédikációt, amely egyben saját halotti búcsúztatónk is volt.
Temetés után egy csapatba verődve, lógó orral, némán kullogtunk hazafelé. Heten voltunk sorstársak. Nehéz, fekete lepelként telepedett ránk a szótlanság. Valami mondanivaló után kutattam az agyamban, de minden olyan szánalmasan értelmetlennek tűnt.
Egy templom előtt mentünk el. A nagy, diófaszínű ajtónak egyik szárnya nyitva állt. A sejtelmes félhomályból orgonahangok ömlöttek elő. Mi lenne, ha bemennénk?” – villant fel bennem a gondolat, de aztán el is hessegettem – „hülyeség, egész biztos, hogy kiröhögnének... De mit számít egy halálra ítéltnek, ha kiröhögik? – ezen mosolyognom kellett: Milyen hiú az ember!... Aztán mégiscsak rászántam magamat: előhozakodtam javaslatommal. Meglepetésemre senki sem röhögött ki, még csak nem is mosolyogtak. Sőt, néhányan bevallották, hogy ugyanezt akarták javasolni.
Először alaposan körülnéztünk, hogy nem lát-e meg valaki az ismerőseink közül, aztán szép csendesen, libasorban bevonultunk a templomba. Nem volt bent más, csak a gondnok, aki egy hosszú nyelű seprűvel szedegette a pókhálókat és az orgonista, aki gyakorolt. Arne, aki most is a legelszántabb volt, egyenesen az oltár elé ment és letérdelt. Mindannyian odamerészkedtünk, és szép egyenes sorban Arne mellé térdeltünk. Szemem sarkából láttam, hogy a gondnok kezében egyszer csak megáll félúton a seprű, és nagy, csodálkozó szemekkel vizsgálja a szokatlan jelenséget.
Az orgona is elhallgatott egy futam közepén. Mintegy vezényszóra, egyszerre kulcsoltuk össze a kezünket és imádkozni kezdtünk. Ki-ki a maga módján.
Az orgona ismét felzendült. Egy gyönyörű, tragikusan magasztos darab akkordjai visszhangoztak a kopár falakon. Johann Sebastian Bach sajátos harmóniáit véltem kihallani belőle. Az egyre erősödő hanghullámok körbefontak, belém hatoltak és betöltötték azt a szorongató ürességet, amit addig magamban éreztem. Földöntúli csendesség szállt meg.
Életem második imája is pont olyan egyszerű és pont olyan őszinte volt, mint az első: „Istenem, egyszer már segítettél rajtam. Ismét Hozzád fordulok. Egyetlen dolgot szeretnék: megismerni az igazi szerelmet, amelynek eddig csak morzsáit juttattad nekem. Ha megérdemlem, akkor add, hogy éljek! Legyen meg a Te akaratod... Ámen...”
Még sokáig maradtam úgy, mozdulatlanul – mindvégig, míg az orgona szólt. Olyan jó volt az az állapot! Linnéa csókját juttatta eszembe. Aztán egyszer csak elhallgatott az orgona. Oldalt pillantottam. A gondnok velünk imádkozott, a seprű az oszlopnak támasztva pihent. Felálltunk. A térdem sajgott – sokáig tarthatott az imádság. A gondnok hosszan nézett utánunk, amíg ismét libasorba állva kivonultunk a templomból. Arca ragyogott a csodálattól és az áhítattól.
A templom előtt megálltunk egy pillanatra. A többiek arcán is mintha valami felcsillant volna. Egy kis reménysugár.
*
Én már két napja influenzával küszködtem, fájt a fejem és köhögtem. Arne idejének jó részét még mindig a vécén töltötte, és félóránként mérte a lázát. Biztosak voltunk benne, hogy ezek már a lassú halál előhírnökei.
Egész nap az ágyat nyomtam. Arne pedig gondterhelt arccal járkált fel s alá a szobában két vécézés közben.
Egyszer csak hirtelen elhatározással kiugrottam az ágyból.
– Te, én nem fogom itt azt ágyban bevárni a halált. Ki akarom használni, ami még hátravan! Örülni akarok az életnek!
Cipőt húztam és csak úgy, egy szál ingben kimentem az utcára. Csípős áprilisi szél borzongatott. Arcomba csapott az eső, onnan kis patakokban szaladt lefelé az ingem alá. Hideg volt, de a hideg most jólesett. Nem kellett attól félnem, hogy megbetegszem... és ettől szabadnak és gondtalannak éreztem magamat. Meggyorsítottam lépéseimet, majd szaladni kezdtem. A hajam lobogott a szélben, és helyzetemhez egyáltalán nem illő módon boldog voltam. Egyszerre mindent olyan szépnek láttam magam körül: a házak eső mosta falait, a szélben hintázó faágakat, az esernyők oltalmát kereső járókelőket és Carl Milles kertjének ég és föld közé függesztett, furcsán röpködő szobrait.
A Kungstratgarden felé vettem az irányt. Mire odaértem, elállt az eső. A foszladozó, elnyűtt felhőtakaró mögül előmerészkedtek a napsugarak. A fák és bokrok fiatal levelein piciny gyémántszemek csillogtak.
Egy copfos, szőke kislány hatalmas bernáthegyit sétáltatott. Vagy talán fordítva. Mindegy. Megsimogattam mindkettőjüket.
Linnéára gondoltam, és végtelenül hálás voltam magamnak, amiért nem feküdtem le vele. Így legalább ő megmenekül.
*
Lassan kezdtem megbarátkozni kilátásba helyezett halálommal. Rájöttem, hogy mindent meg lehet szokni, még ezt is. Megtanultam együtt élni a halál gondolatával, és örülni akartam minden hátralevő percnek. Úgy számítottam, hogy ha majd a lázam egy kicsit lemegy, hazautazom Karlskronába, meglátogatom a szüleimet, elbúcsúzom nővéreimtől, Nagyapámtól, Carinától és... Linnéától.
Könyveimet, értékesebb tárgyaimat, jobb állapotban levő ruháimat mind elajándékoztam. Még csellómat is egy volt évfolyamtársamnak adományoztam.
Arne értetlenkedve figyelte karitatív tevékenységemet.
– Ott, túl úgysincs szükségem ilyesmikre. Hadd örüljenek nekik azok, akik még maradnak – magyaráztam.
Felhívtam Linnéa nagynénjét. Közölte velem, hogy unokahúga Franciaországba utazott, de hagyott egy telefonszámot... ha esetleg valaki keresné...
Többször is hívtam a franciaországi számot, de senki sem válaszolt. Titkon örültem is. Nehéz lett volna elbúcsúznom Linnéától.
*
Arnénak már elmúlt a hasmenése, és én is egészen rendbe jöttem. Kezdtük visszaszedni magunkra az ijedségtől és a betegségtől leadott kilóinkat.
Egyik nap Arne azzal a hírrel állított haza, hogy délelőtt a fiúk elmentek a vérvizsgára.
– És az eredmény? – kérdeztem mohón, türelmetlenül.
– Nem tudják. Csak holnapra lesz kész. Mi is el kéne menjünk. Mit szólsz?
– Hogyisne! Hogy aztán ne tudjak többet nyugodtan élni – vágtam vissza.
De aztán másnap reggel mi is meglátogattuk a vérközpontot. Mielőtt megcsapoltak volna, az asszisztensnő, aki Arnénak jó ismerőse volt, egészen „közeli” ismerőse, már elújságolta az örömhírt:
– Ne izguljatok, fiúk. A srác, aki megfertőzte Christát, jelentkezett. Nemrég ismerkedtek meg, és azóta úgy néz ki, Christa nem szeretkezett mással.
Nem lehet szavakkal leírni azt az érzést, ami abban a pillanatban elöntött. Talán a halálra ítélt, kinek már nyakán van a kötél és valami csoda folytán megkegyelmeznek neki, az érezhet valami hasonlót.
Ölbe kaptuk a meglepett asszisztensnőt, összevissza csókoltuk, aztán hanyatt-homlok lerohantunk a lépcsőn, végigvágtattunk az utcán. Nem tudtuk, hová rohanunk, talán kerestünk valakit, akinek elújságolhatnánk az örömhírt. De kinek mondhattuk volna el, ki érthette volna meg mindazt, amin mi keresztülmentünk? Az emberek értetlenkedve bámulták meg vad rohanásunkat.
Arne három lépéssel előttem haladt. Alig bírtam tartani az iramot. Sokkal gyorsabb volt, mint én, de nekem szárnyakat adott az új élet – az ajándékba kapott új élet gondolata. Teljes erőmből utána kiáltottam:
– Te, Arne! Van Isten!
Arne lefékezett, majd elkomolyodó arccal fordult felém.
– Na mi van, már nem örülsz az életnek? – kérdeztem lihegve. Hosszan elgondolkodott, és csak utána válaszolt.
– Tudod, mit ígértem akkor... ott, a templomban?... Ha ezt túlélem, egész életemben Istent fogom szolgálni.
– Na, öregem, akkor veheted a szerzetesi csuhát, és vége a nőzésnek – veregettem meg a vállát őszinte részvétem jeléül.
– És te? Te mit ígértél?
– Én...? Hát azt, hogy meg fogom ismerni az igazi szerelmet...
– Megint csak te vagy a mázlista – alaposan hátba vágott, aztán ismét elkomolyodó arccal folytatta. – Te Bald, én akkor... ott az oltár előtt térdelve valami olyat éreztem, mint még soha. Ahogy a két kezemet összetettem, és megszólalt az a gyönyörű zene, azt éreztem, hogy a lelkem nőni kezd, egyre nagyobb és nagyobb lesz, magába ölel titeket, a templomot, a várost, az egész Földet és vele együtt minden élőlényt. Úgy éreztem, hogy ez Isten. Érted? És én semmi egyebet nem kívántam akkor, csak azt, hogy ezt a csodálatos érzést átadhassam másoknak is. Azért imádkoztam így... most már értesz?
– Értelek, Arne. Tökéletesen értelek.
Megöleltük egymást. Hosszan és jólesően. Mint még soha.
– Ősszel beiratkozom a teológiára – mondta csendesen. – Azt hiszem, útjaink hamarosan elválnak... Te mihez kezdesz új életeddel?
– Én is beváltom Istennek tett ígéretemet: elindulok világgá, hogy megtaláljam az igazi szerelmet. Megkeresem Linnéát Franciaországban... és aztán... Isten tudja...
Még arra kíváncsi voltam, hogy a többiek milyen „vásárt” csináltak. Egy közeli kávézóban találtunk rájuk. Most tudták meg a vérvizsgálat eredményét, és javában ünnepeltek. Csak üdítőt ittak, és ezen alaposan meglepődtem. Aztán kiderült, hogy hárman is közülük azt ígérték, hogy ha ezt túlélik, akkor örökre lemondanak az alkoholról és a cigarettáról.
Boldog új életet kívánva búcsúztam el tőlük. Egy percig sem akartam tovább maradni Stockholmban.
Mielőtt elutaztam volna, még egyszer kimentem Christa sírjához. Úgy beszéltem hozzá, mintha hallhatta volna, mintha vékony testéből kiszabadult hatalmas lelke ott lebegett volna védően fölöttem, a temető fáinak újjászülető, friss lombjai között.
Megköszöntem neki mindent, amit értem tett, azt a határtalan melegséget, azt az odaadó szeretetet, amit akkor kaptam tőle, amikor a legnagyobb szükségem volt rá. Még ma is csodálattal gondolok különleges lényére. Olyan volt, mint egy éltető fénypont abban a sötét, züllött viperafészekben; mint egy zöldellő oázis a kiszáradó lelkek sivatagában. Amit életében nem tudott megadni nekünk, azt most a halála által kaptuk meg. Milyen különös, hogy egy embernek kellett meghalnia azért, hogy mi felébredjünk.
18 / 18•