„Szabad egyház szabad államban”?
Itt kell megjegyezzem, hogy a püspökválasztás kapcsán felmerült probléma, az egyházak belső ügyeibe történő külső beavatkozás nem volt rendkívüli eset, ugyanis helyi szinten korábban is történt ilyesmi. Például még 1945. elején a gyomai nemzeti bizottság határozatilag követelte a Református Nőszövetség azonnali hatállyal történő megszüntetését azzal az indoklással, hogy „a magyar Kommunista és Szociáldemokrata Párt javaslata alapján meg kell szüntetni minden külön alapon induló szervezkedést”. Erről Katona Gyula gyomai lelkipásztor február 7-én értesítette Révész Imre püspököt, aki ezügyben rögtön írt Erdei Ferencnek. Erre a „kriptokomminista” belügyminiszter átiratban utasította Szobek András békési kommunista főispánt, hogy hívja fel a gyomai nemzeti bizottság figyelmét arra, miszerint a nőszövetség törvényesen működhet.28 A gyomai kommunisták türelmetlensége, egyházellenessége ebben az időben nem tekinthető helyi – kivételes – túlkapásnak. A korabeli forrásokban többször lehet olvasni arról, hogy a helybéli kommunisták be akarnak avatkozni az egyház belső életébe. Például 1945 májusában a szentesi nemzeti bizottság határozatban szólított fel arra, hogy az egyházi tanácsok, hitközségi vezetőségek, presbitériumok „a demokratikus szellemnek megfelelően átalakuljanak”.29 Ezt természetesen az összes érintett felekezet visszautasította. A „baloldali erők” ebbe nem nyugodtak bele, mert ezután meg Böszörményi Jenő lelkipásztort akarták eltávolíttatni a városból,30 de Ravasz Imre püspök határozottan kiállt mellette.
A református egyház belső megosztottsága a tiszántúli püspökválasztás kapcsán is nyilvánvaló volt. Ebben az időben három alapvető irányzatot lehetett megkülönböztetni az egyházon belül: 1) a „konzervatívokat”, vagyis tulajdonképpen a hivatalos egyházvezetést, melynek célja a népegyházi keretek fenntartása volt; 2) a vallásos ébredést és egyházi megújulást szorgalmazók körét, akiket inkább az emberek személyes megtérése érdekelt, az kevésbé, hogy milyen helyet foglal majd el egyházuk az „új társadalomban”; 3) a belső ellenzéket, amely nemcsak a lelki ébredést szorgalmazta, hanem kritizálta a korábbi egyházi berendezkedést is, és egyesek közülük szorgalmazták, hogy az egyház határozottan támogassa a „szocialista társadalom építését”.31 Ezt a három irányzatot persze sok esetben nem lehetett határozottan elkülöníteni, és nem egy kérdésben egységes álláspontot képviseltek. A fő törésvonal alapjában véve a „reakciósok” és a „kollaboránsok” között húzódott. Nem teológiai alapjai voltak az ellentétnek, hiszen a hivatalos egyházi vezetést is áthatották a harmincas években megerősödő ébredési mozgalom eszméi, többen (főleg Ravasz és Révész) felismerték a népegyház lelki megújulásának szükségességét. Ezt bizonyítják az egyházon belül az egyháztagság és a presbiteri tisztség kérdéséről folyó belső viták is.
A belső ellenzék (melynek két vezéralakja Bereczky Albert és Békefi Benő voltak) alapjában véve a kommunista párthoz, illetve a törekvéseihez való kritikátlan igazodásban különbözött a kommunista sajtó által „lereakciósozott” egyházvezetéstől. Így volt ez az 1945 tavaszi földosztás kapcsán is. Míg Békefinek és követőinek semmi kifogásuk sem volt a földreformrendelettel szemben, addig Révész és Ravasz komoly fenntartásainak adott hangot. Joggal, ugyanis a „reformmal” megfosztották anyagi létalapjától az egyházat, ráadásul a birtokaik „elkonfiskálása”32 még a meghirdetett céloknak (az „egészségtelen” nagybirtokrendszer felszámolásának) is ellentmondott, hiszen míg a római katolikusok mintegy 860.000 holddal rendelkeztek,33 addig a református egyháznak sohasem voltak nagybirtokai, összesen 103.000 katasztrális holdja volt.
Révész Imre még a 600/1945. sz. kormányrendelet március 17-i kihirdetése előtt jó tíz nappal elküldött egy felterjesztést Nagy Imre kommunista földművelési miniszterhez, melyben arra hívta fel a figyelmet, hogy a tiszántúli egyházkerület földbirtokának34 legnagyobb részéből az egyházközségek javadalmas tisztviselőit (lelkipásztor, kántor, tanító vagy harangozó) támogatják, esetleg az egyház fenntartásának szükségleteit fedezik a befolyó jövedelemből, vagyis olyan célra fordítják, amelyet az egyházi adóból kellene fedezni. Van néhány nagyobb főiskolai és alapítványi birtok is, ezek azonban az egyházkerület közművelődési-oktatási intézményeinek fenntartását szolgálják. Ráadásul az egyházközségek apró birtokainak kisajátítása a sok, kis létszámú egyházközség létét veszélyezteti.35 (Elgondolkodtató, hogy míg a Nemzeti Parasztpárt vezetői közül a két „kriptokommunista”, Erdei Ferenc és Veres Péter lelkesen támogatta a Rákosiék által kidolgozott – és az egyházakat keményen érintő – rendeletet, addig a következetesen antikommunista – emiatt 1947-ben emigrációba kényszerülő – Kovács Imre megpróbált az egyházak számára igazságos rendelettervezetet kialkudni – persze eredmény nélkül.36)
4 / 6 
•