Vallomás a csodálatról
Olyan ajándékot kaptam, amiről csak nagyon titokban, nagyralátásom miatt még magam előtt is restelkedve mertem – ha egyáltalán mertem – álmodozni: háromszázötven oldalnyi erdélyi magyar költészetet – románul. Kocsis Francisko marosvásárhelyi műfordító versgyűjteménye 2006 végén jelent meg az Ardealul Kiadónál. Meghatóan lefegyverző az antológia címe: Efectul admiraţiei (A csodálat hatása).
Egyértelmű vallomás a cím. De elég volt éppen csak belelapoznom, hogy a „vallomásfegyver” Kocsis Francisko felé forduljon. Pedig aránylag sok román fordítást ismerek. És van köztük sok jó, sőt nagyon jó is. De legtöbbjükön mégis érződik a „béketáborbeli baráti-testvéri” penzum udvariasan letudott kényszere. Ez a kötetnyi csodálat viszont maga a csoda. Csodálatos, hogy valaki ugyanúgy érti Ady Endre nyelvét, mint a Tompa Lászlóét, Áprilyét, Reményikét, ugyanúgy tud dsidául, mint méliuszul vagy kányádiul, el tudja beszélni Szilágyi Domokos, Lászlóffy Aladár, Király László vagy Markó Béla gondolatait, és ugyanolyan játszi módon véresen komoly, mint Szőcs Géza és Kovács András Ferenc.
Bevallom, nehezen tudok írni a kötetről, mert minduntalan szuperlatívuszok kívánkoznak elém. Csakhogy a dicséret jó esetben ki tudja milyen baráti-érzelmi sunyiságnak, rosszabb esetben akár gyanúsnak is tűnhet. Márpedig Kocsis Francisko hatalmas munkáját semmiféle sandaság árnya nem érheti: olyan munkát végzett, amilyet csak a lábuk alatti hideget-forróságot nem érző, mert a földinél szebb világban lépkedő szentek szoktak volt végezni.
Tudom, hogy viszontajándékul illene egy szép jelzőcsokrot átnyújtanom, de a jelzők gyorsan hervadnak, kopogó, csörömpölő szavakká lehetnek. Az igék viszont soha. Mondom hát én is Adyval: köszönöm, köszönöm, köszönöm.
•