Haláltánc (regényrészlet)
Engem nem vonzott különösebben, és ha akkor éjszaka Arne nem dugja az ágyamba, talán sohasem figyeltem volna fel rá. Inkább szánalmat ébresztett bennem, mert láttam, hogy ő mindenkivel annyira adakozó, de őt senki sem vállalja. Mindenki szeretkezett vele, de senkinek sem volt a szeretője. Furcsamód mégis mindig boldog volt és vidám. Egyfajta földöntúli ártatlanság sugárzott nagy, csodálkozó, halványkék szemeiből, amitől tiszta maradt abban a förtelemben is, amely körülvette. Sohasem érezte azt, hogy kihasználják, valósággal imádta a férfiakat, imádott szeretkezni, és végtelenül hálás volt a legparányibb szeretetmorzsáért is, amit tőlük kapott.
Vékony, csontos kis alakjával nem tudott túl nagy testi gyönyört okozni nekem, de az a mennyei boldogság, ami arcáról sugárzott szeretkezés közben, megérintette a szívemet. Valami különös történt azon az éjszakán. Christa egy parányi kis fénymagot ültetett el a pokol sötétjébe merülő lelkemben. Egy folyamat indult el akkor, de én még nem tudtam. Továbbra is sóvárogtam Sibylla hajlékony kígyóteste és perverz játékai után. Továbbra is őrjöngtem a színpadon a részeg tömeg üvöltésétől megittasulva, és továbbra is a pokol igazi harcegének éreztem magam. Ez volt egyébként a művésznevem: „Pokol hercege”. Így hívták elődömet is, az Atro-city AIDS-ben elhalt basszusgitárosát. S mivel az én nevem – Balder – herceget jelent az ősi normann nyelven, Ramborg teljesen indokoltnak látta, hogy méltó utódként a nevét is örököljem. Abban az időben még semmit sem tudtam a név és a személyes sors közötti mágikus összefüggésekről.
*
Akkoriban lettem tagja a Thelema Knights titkos rendjének, melynek nagymestere Magnus Evans volt. Felvételemet Sibylla ajánlotta. Csak azután léphettem be ebbe a furcsa testvériségbe, miután a rend megbízottjai, tudtomon kívül, alapos megfigyelésnek vetettek alá, és „megfelelőnek találtattam”.
Még ma is megborzongat annak az érzésnek az emléke, ami a beavatási szertartáson uralkodott el rajtam, amikor a főpap szerepét játszó Magnus kérdésére kimondtam az „igen”-t.
Börtönajtó csapódását véltem hallani… és ez a börtön az én börtönöm volt, amelyet akkor választottam magamnak lakhelyül, amikor először átléptem a Nightriders küszöbét. Csakhogy eddig cellám ajtaja nyitva állt, szabadon sétálhattam ki s be; de az ajtó most rám zárult, és saját akaratomtól megfosztott fogollyá tett a végzetes „igen”. Átmentem egy beavatáson, örök hűséget esküdtem a rendnek, és szigorú titoktartást fogadtam. És ebből a börtönből egyetlen kiút volt: a halál – legalábbis ők ezt próbálták elhitetni velem.
Az elején még nem tudtam felfogni a dolgok súlyát, izgalmasnak tűnt ez is, mint minden új kaland. A titkos találkozók, a különleges rituálék, a koncentrációs és meditációs gyakorlatok, amelyeket Sibylla irányítása alatt végeztem, a misztikum vonzó rejtélyességével vont varázsfüggönyt ítélőképességem halványan pislákoló világa köré.
Aztán fokozatosan kezdtem rájönni, hogy a rend ideológiája valóságos vallás – az erő és az akarat vallása –, mely arra tanítja híveit, hogy mindig saját akaratukat érvényesítsék – erőszak révén is, ha kell –, amely a részvétet, a szánalmat, a szeretetet súlyos gyengeségekként ítéli el, és büszkén hirdeti a kevesek és erősek uralmának jogosságát a sokak és a gyengék fölött.
Szinte ma is hallom Magnust, amint meggyőződéssel, súlyos hangon olvassa e furcsa vallás egyiptomi Istenének „kinyilatkoztatásait”, a rend „szent” törvénykönyvéből:
„Ne szánd az elesettet, mert Én nem ismerem őt, nem az enyéim közül való. Én nem vigasztalok. Egyként gyűlölök vigasztalót és vigaszra szorulót. A Föld Királyai királyok maradnak mindörökké, és a szolgák szolgálni fognak. Bűneiteket nem kell erényes szavak mögé rejtenetek, mert e bűnökkel Engem szolgáltok, és helyesen cselekedtek. S e cselekedetekért Én megjutalmazlak titeket most és mindörökké...”
Ezt már nem tudtam egyszerű kalandnak, ártatlan játéknak tekinteni.
A rend hatalmat, gazdagságot és társadalmi elismerést ígért tagjainak, és minden tevékenységével, minden politikai és pénzügyi manőverével ennek elérésén munkálkodott. Az ígéret kétségtelenül kecsegtetőnek tűnt, de túl nagy áldozatot követelt cserébe: a szabadságomat. Mert közben éreztem, hogy a hurok, amelybe önként dugtam be a fejemet, egyre fojtogatóbbá szorul.
Ébredezni kezdett bennem a menekülési ösztön. Főként Sibyllát okoltam helyzetemért, és kerülni kezdtem a találkozásokat vele. Ez persze nehezebben ment, mint gondoltam. Ő ugyan hagyott és nem erőltetett, de a teste utáni sóvárgás, az a kínzó vágy, amit annyi időn keresztül belém oltott, távollétében kibírhatatlan fájdalommá fokozódott. Más lányok ölelésében kerestem menekvést, de még Christa Forshman balzsamos melegsége is csak ideig-óráig tudott némi enyhülést hozni.
6 / 18 
•