A gyűjtőmunka kezdetei
1
Ami két emberből hallható,
törékeny árucikk,
csak saját polcodon van helye.
Másodkézből nem olyan,
eltörik másodkézben,
cserepekkel vérzed össze magad.
Vérre megy a figyelés, ezt jól jegyezd meg,
keress hát, a vért keresd.
Lucskos legyen a ládikó,
amire felnyitod.
Csak akkor tiéd dédapád és dédanyád,
átkötött paksamétaforma lány s fiú,
ha véred éleszti fel őket.
Ami két emberből látható,
törékeny, alig valami.
Két ember, alig valami.
És van ennél is kevesebb.
2
Egyetlen verset kell megírnom – erre várok.
Leltár lesz, a bölcsességek könyve,
pontos adatokkal: hol nyomozzak.
Egyetlen versem teremről teremre járva
betölti majd a reggelt. A kölcsönzött fény
ablakaim keretezi majd.
(Enyém minden ablak, egyedül enyém.)
Egyetlen versem agónia lesz –
a megtalált levél,
mi arról szól: szétomlik minden,
ha kimondod. Törvényét csak magad élheted.
(A megtalált igazság versét írom,
halálom után bontandó föl.)
Nyugodt az arc, a fényben
moszkitók és muslicák keringnek,
szótlan éjben hallgatag az arc,
kisimul, akár egy váratlan mosoly után.
Egyetlen vers, a halál verse;
a gondolat megáll, ha megérkezett,
csak önlendülete, mi tovább gördül.
„Játszom, hogy vedd komolyan magad.”
S csupán a dallam-ív, mi tovább gördül.
•