A nagyszalontai Arany Múzeum újjászületésének bonyodalmai
A frontátvonulás viharában, a bizonytalanság s a zűrzavar közepette ki törődött a Csonkatoronnyal? Amint ilyenkor történni szokott, a zsákmányra éhes fosztogatók kihasználták a törvényen kívüli állapotot. Az üzletek és az elhagyott vagy csak öregek őrizte házak után a Csonkatorony is sorra került.
Ezen a ponton lépett a múzeum történetébe L. Sz. Pervomajszkij ukrán költő, Petőfi korábbi fordítója és tisztelője, a „felszabadító” szovjet csapatok egyik tisztjeként. Petőfi révén Arany jelentőségét minden bizonnyal ismerte, s a Csonkatornyot is bejárta. A vaskaput kinyitni nem lehetett, s ezért a földszinti hátsó ablakon hatolt be az első hívatlan vendég. Hogy ez a költő-katonatiszt volt-é vagy más, ma már el nem dönthető. Ellenben vitathatatlan, hogy a kapu erős zárját csak bentről feszíthették ki. Ezzel a múzeum őrizte, felbecsülhetetlen értékű emléktárgyak a szabad rablás áldozatai lettek. A gipszszobrokat ledöntötték, a kéziratokat, könyveket szétszórták, a költő ruhadarabjait, használati tárgyainak egy részét, közöttük a Gyulai Pál adományozta „luxuriózus szőnyeget” elvitték; párnáit, kis lábdunnáját fölhasogatták. Meggyőződésem, hogy mindezt nem a katonaság számlájára kell írnunk, hanem a már említett helyi és környékbeli fosztogatókéra.
Itt lép be ismét az események szövevényébe Pervomajszkij. Amikor – az ötvenes évek végén – a múzeumot ért kártevések tettesei után kutattam, a honmaradó idősektől vele kapcsolatban két történetet hallottam. Az egyik szerint a torony elé őrt állított, a további rablást megakadályozandó. A másikat B. M. ügyvédnő mesélte. A költő az ő egyik szobájába szállásolta be magát. Így lett tanúja annak, hogy két katonája odacipelt egy súlyos ládát, amit továbbvonulásukkor magával vitt. Mi lehetett benne? Arany-művek kéziratai minden bizonnyal nem, mert ezek máig a múzeum legértékesebb kincsei.
A kezdeti bizonytalanság enyhültével három itteni kisiparos helyrehozta a zárat, majd amikor Tordai Ferenc és Mikó Pál tanítók, egyesületi tagok menekülésükből hazatértek, gimnazisták közreműködésével – a lehetőségekhez képest – rendet teremtettek, a tárlókat beüvegeztették, s a megmaradt relikviákat kiállították. A békeévek leltára 435 emléktárgyat tartott nyilván, aminek közel harmada (135 darab) tűnt el. Kívülük néhány száz könyv, amelyeket az egyesület irodájában őriztek. Ismereteim szerint Arany műveinek első kiadásai s a róla szóló monográfiák már-már teljes sorozata. Íme, így s ezzel az irodalomtörténeti veszteséggel zárult le az Arany Múzeum létének négy és fél évtizedre terjedő második szakasza.
A vajúdás időszaka
Az Arany Emlékegyesület megszűntét tapasztalva – az elszenvedett károk ellenére – Mikó Pál a Magyar Népi Szövetség közvetítésével Bukarestből, a Múzeumok Vezérfelügyelőségétől kérte az Arany Múzeum elismerését, megtekintésének engedélyezését. Ennek birtokában 1945 őszétől – amint tette volt korábban is – vasárnap délelőttönként, kérésre egyébkor is, kinyitotta a Csonkatorony vaskapuját.
Amikor a tanító urat – az osztályharc áldozataként – több magyar értelmiségivel együtt elhurcolták, a rajoni néptanács Bondor Lászlót, a korábbi hivatalsegédet, küldöncöt nevezte ki múzeumőrré. Ettől kezdve, 1952 májusától a Csonkatorony hétköznapokon is látogathatóvá lett. Esztendő múltán őt az inasiskolát végzett Cseke Ferenc kőművesmunkás váltotta föl.
A helybeli Arany-kultusz ilyeténképpeni irányításának egy rendhagyó irodalomtörténeti következménye lett, amit eleddig – a politikai korlátok miatt – soha le nem írtam. Az történt, hogy az ötvenes évektől a Magyar Tudományos Akadémia megkezdte Arany János összes műveinek kritikai kiadását. Szerkesztője a költő munkásságának legjobb ismerője, Voinovich Géza akadémikus volt. A napjainkban tizenhetedik tagjánál tartó sorozat III. kötetében került közlésre a Murány ostroma című elbeszélő költemény. Ennek eredetijét Nagyszalontán őrizték, és csodálatos módon megmenekült. A költői szövegek kritikai közzétételének szabálya szerint az olvasók kezébe került, végleges megfogalmazást össze kellett vetni az eredeti kézirattal és jegyzetben minden változtatást, stilizálást feltüntetni. A budapesti akadémia hiába postázta felkérő leveleit a szalontai múzeumhoz, majd a néptanácshoz. Választ nem kapott. Végül a bukaresti akadémiához fordult, amely a kézirat valamennyi lapját mikrofilmre rögzítette. Ezzel magyarázható az a szokatlan jelenség, hogy a Murány ostromának jegyzetanyagával utólagosan, a IV. kötet függelékében találkozunk.
2 / 5 
•