Visio beata (a Hutera Béla utolsó utazása című regény epilógusa)
Hutera röhög. – „Nincs veszve Óbuda, míg szarni tud a magyar” – fújtat, mint egy partra vetett, keszeg bálna.
Még nem tudják, hogy Frédi társaira, a későbbi boldog, lelkes, elszánt és a szocialista munkaversenyeket sorra nyerő felsőtábori kollektivistákra esztendőket kell várni, s addig a szegény, szerencsétlen, föld nélküli trombitásunk képviseli a szocialista átalakítás lázában égő, fejlődő, népi demokratikus mezőgazdaságot, a falujában.
De a napnak még nincs vége!
Jön a megyésítés. Jön a reklámmegye, a maga bornírt vágyaival és stupiditásaival, amit azóta is a jólét elragadó képeire szeretnének – a damaszkuszi úton ide-oda menetelő vezérei – felstilizálni. Hőseinkre nyugodalmasabb idők virradnak: Frédi beáll egy amatőr fúvószenekarba s bűvös trombitájának is része van benne, hogy második díjat nyernek a Megéneklünk, Románia fesztiválon, HáBé pedig zavartalanul álmodhatja a szeretett hölgyek fejére hajköltemény-álmait, hogy a vidék nagyravágyó asszonyai, leányai is lépést tarthassanak a művelt Nyugattal, legalábbis azzal, amit elképzelnek belőle. Ami ha sok is, de nem elég, s csupán azt bizonyítja, egy kelet-európai valóban sokat tud, de ő sem tudhat mindent. Mert mi is lenne Erdélyből, ha lakói mindent tudhatnának? Elég, ha bizonyos dolgokat csak elképzelnek. Tudjuk, a természetben amúgy sem ég el semmi, csak átalakul.
De még nem tartunk itt, még a hatvannyolcas esztendőnél tartunk, mindenesetre kitartunk.
Estére megjön a mi kortalan, halhatatlan, több száz esztendős öregdiákunk Prágából – teste hajlékony, mint az Olt-parti füzek vesszői, arca ránctalan, mint a szépasszonyoké, a különbség csak az, hogy néki ehhez nem kellenek vagyonba kerülő kenceficék, pillantása egyenes, mint a damaszkuszi bazárokban szívünkbe fúródó tőrpenge, s példaképe Duncan McLeod, a hegylakó. A különbség csak az, hogy néki nincsen kardja, de pennája időnként fenyegetően villan meg az ellenfényben, amikor fáradhatatlanul írja krónikáját. Most viszont nem ír, most meséli el a testvéri tankok bevonulását Prága városába.
S miközben Szent Vencel terén feldübörögnek a pszichopaták, megjön országjáró helikopterén, simléderes sapkája alól szúrósan, gyanakvóan nézelődve az Elvtárs is, a Kárpátok Géniusza, megvizsgálni, miért is nyughatatlankodnak annyit a székelyek, elvégre románok ők is, még akkor is, ha csak magyarul beszélnek.
Kik azok ott mind? – kérdezi az ideggyógyász, a törzsasztalnál, s máris nyakunkon a földrengés, mint tegnap a török vagy a tatár, vagy a labanc vagy a muszka, vagy az emberfejekkel labdázó Maniu-gárdisták. Történelmi pillanatokra sötétségbe borul a város, hogy azután egy színész kevély arcára vetüljön, a figyelmünket utánzó, szórt fény. „Kell-e néktek székely Bánk?” – kérdezi egy elmúlhatatlan délutánon, amikor az ég ugyan lila kék, de nem találkára, hanem rendszer elleni tüntetésre mennek a lányok. Igen, egy fekete karácsony előtt, miközben a tegnapi Bánkot, a mai Tiborcot és a holnapi Peturt figyeli a fújtató, tapsoló, üvöltöző és dobogtató, őrjöngő tömeg, miközben terjed a hír, hogy a zsarnok elmenekült…
„Nem az első és nem is az utolsó!” – vonja meg a vállát a mindent tudó Hutera, és kiissza Isten tudja, hányadik rumját. Arca az örök háromszéki reménykedők arcai közé vész. A város él!
„Hol vagytok, székelyek? – tárja szét a kezét a mi szomorú, öreg trombitásunk, és a református vártemplom Károly nevű egerének is juttat néhány morzsát. – Király voltál tésis! – vigasztalja és felemelve aranytrombitáját játszani kezdi, hogy most jöttem Erdélyből, Erdély országából. – Király voltál tésis, nem tudtunk megbecsülni, Károly!…”
Az idő méhében pedig készülődik a reprezentatív közös jövő!…
Jegyzetek:
l „Tiszta mocsok!” (román)
2 „Ezek a hülyék!” (román)
5 / 5•