Haláltánc (regényrészlet)
Taxiba ültünk. Ahogy bemondta a lakcímet, rögtön kigombolta hosszú fekete kabátját és kezemet a sötétben is világító combjára helyezte és csak ennyit mondott:
– Simogass!
Szédülő fejjel engedelmeskedtem a parancsnak. Ő kényelmesen hátradőlt, szoknyáját felhúzta, és szótlan pillantással mutatta, hol simogassam tovább.
Izgultam, hogy mi lesz, ha a sofőr hátranéz, de azért élvezettel vettem kezelésbe a felkínálkozó ölet, és ritkán esett valami olyan roszszul, mint a sofőr udvariaskodó hangja: „Hölgyem, megérkeztünk!”
Sibylla egy bankjegyet halászott elő kabátja zsebéből és előrenyújtotta:
– Hajtson tovább. Amerre jólesik.
A sofőr megcsóválta a fejét és indított. Ő pedig egyik lábát felhúzta az ülésre, két kézzel a hajamba markolt és magához vont.
– Most a nyelveddel – közölte hűvös eréllyel a következő utasítást.
Lendülettel láttam munkához. Ujjai a hajamban turkáltak és finom jelekkel irányítottak. Csípőjét ugyanúgy mozgatta, mint amikor az asztalnál ültünk, csak kicsit erőteljesebben. Egyszer csak éreztem, hogy teste megfeszül és ajkaimra forró lé csurran. Ez váratlanul ért és eltelt egy kis idő, amíg sós ízéből kikövetkeztettem, hogy mi is történik valójában. Enyhe undor borzongatott meg, és el akartam volna távolodni, de ő görcsös erővel préselte öléhez a fejemet, és el sem engedte, amíg ki nem ürítette magát.
Észrevehette fintorgásomat, mert enyhe iróniával a hangjában kérdezte:
– Mi az, még nem kóstoltál ilyet?
– Nem – böktem ki meglepődve.
– Sok mindent kell még tanulnod… Itt megállhat! – szólt előre.
Mielőtt becsuktam volna a kocsi ajtaját, még egyszer benéztem: az ülés bőrhuzatán jókora tócsa sötétlett. Ingem ujjával megtörölgettem nedves nyakamat és körülnéztem.
Álomba szenderült lakótelepre érkeztünk. Csak két-három ablakban pislákolt még némi ébrenlét. Egy tömbház mögé húzódtunk, ahol már nem érhetett utol az utcai lámpa kíváncsi világa. Csak a ködösen irizáló félhold rajzolta ki sápadt fénnyel a fák körvonalait. Sibylla egy sötéten alvó gépkocsit szemelt ki, végigfeküdt rajta, és ölét ismét meztelenre tárta.
– Gyere, tudod, mit kell tenned – mondta egyszerűen, szenvedély nélkül. És én végre kielégíthettem a hosszúra nyúló előjátékban nyilalló fájdalommá torzult gerjedelmemet.
Meztelen combom minduntalan hideg fémhez ütődött és a hűvös éji fuvallat tetőtől talpig lúdbőrbe vont.
A végén csak annyit mondott: „Profi vagy”, aztán kihűlő testét sietősen fekete kabátjába gombolta.
– Most elmegyünk hozzám – mondta, amikor kiértünk az utcára. – Tényleg meg akarom mutatni a festményeimet. Ha érdekel még.
Sibylla lakása furcsa volt, akárcsak ő maga.
Az előszobában egy hatalmas, kiterjesztett szárnyú saskeselyű szegezte megmerevedett tekintetét a belépőre, tartójául egy sárgásfehér koponya szolgált. Félelmetes karmai az árnyékos szemgödrökbe mélyültek. Kirázott a hideg, ahogy beléptem – az volt az érzésem, hogy a következő pillanatban már az én szemembe vájja támadásra tátott, éles csőrét.
A szobában, ahova beléptünk, nem volt egyéb bútor, csak egy alacsony, hosszú asztal középen, földig érő, sötétlila bársonnyal letakarva, tetején ujjnyi vastagságú csillogó fekete márványlap feküdt, melynek közepébe egy arannyal kihúzott, körbeírt pentagramot véstek. Olyan volt, mint egy szarkofág.
Körös-körül a falakat Sibylla freskói borították. Hangulatukhoz képest a saskeselyű látványa csak enyhe előkészítő volt… finom figyelmeztetés: sötét, nyomasztó árnyalatokkal megfestett, vonagló, egymásba torlódó, tobzódó alakzatok kavargása volt, amelyben itt-ott felismerhetővé kristályosodtak az anyagi világ egyes formái: meztelen testrészek, állatfejek, madárcsőrök, hüllőtestek, polipkarok; de méreteik, arányaik és egymásba kapcsolódásuk a fizika törvényeinek teljes tagadása volt – rémítő, apokaliptikus látomás, anyagtalan formák kéjes egymásba harapása, mint egy álomkép. Igen! – bénított meg a hasonlóság –, rémálmaimban láttam ilyeneket!
Iszonyodva próbáltam elszakadni a látványtól, de tekintetem nem talált menedéket. Teljesen körbezártak a nyomasztó képek, mintha saját kínzó álomvilágom merevült volna ki a falakra.
A következő pillanatban kis részletek vonták magukra a figyelmemet, precízen kidolgozott, élénk színekkel megfestett bájos kis virág, egy vidáman mosolygó gyerekarc, egy színpompás szivárványtöredék – mintha az élet, a szépség, a remény apró szigetei lettek volna ebben az oszlásnak indult forma- és színkavalkádban.
3 / 18 
•