Haláltánc (regényrészlet)
Ami azután következett, azt szavak nem tudják leírni. Az élmény legszörnyűbb rémálmaimat is fölülmúlta: Sibylla tekintete zavarossá vált és arca változni kezdett! Vonásai eltorzultak, szája iszonyatos vigyorba görbült, teste lassú görcsös vonaglásnak indult, és torkából szaggatott hörgés bugyborékolt elő. Keselyűkarmokkal vájt belém az iszonyat. Amiről azt hittem, hogy csak rémfilmekben létezik, hogy nem egyéb, mint beteges elméjű rendezők tébolyult agyszüleménye, most itt vonaglott karnyújtásnyira tőlem. A félelmessé és gonosszá durvult arc még emlékeztetett ugyan Sibylla vonásaira, mégis teljesen más arc volt.
Aztán alábbhagyott a vonaglás, a gurgulázó hangok szavakká váltak, és a szavak mondatokká álltak össze. De ez a hang sem a Sibylláé volt – másvalaki beszélt benne... általa...
Minden érzékem menekülésre ösztönzött, de valami iszonyú jeges erő mozdulatlanná dermesztette a testemet, elmémben pedig rövidzárlatot okozott. Idegpályáimon fejetlen összevisszaságban szaladgáltak a parancsok, és semmi sem engedelmeskedett akaratomnak. Agyam öntudatlanul, magnószalagként rögzítette a szavakat:
„Nem menekülhetsz, Balder Falkenberg! Láncra fűzött kutya vagy! A kötés régi... másképpen neveztek téged, amikor született, s lám, erejét nem törte meg sem a sír, sem a bölcső. Hiába keresel megváltást Christa Forshman együgyű szerelmében! Egyedül az én rabom vagy! Mert nekem adtad magadat egykor... Sybilla testén kéjelegve nekem hódoltál, elszórt magvaiddal nekem áldoztál, életerőddel engem tápláltál! És ezt fogod tenni ezután is. – Iszonyú sátáni kacaj robbant elő a rémületessé torzult ajkak közül. Azután folytatta: – Mert így akarom én! Én, aki mindennél erősebb vagyok – mert ismerem a vér titkát. A vér... a vér... – a görcsös szorítástól remegő kéz a comb meztelen bőrének feszítette a tőr hegyét. A szúrás helyén rubinszínű forrás fakadt.
Hirtelen mozdulattal odaugrottam, és kicsavartam kezéből a gyilkos szerszámot. Aztán szinte öntudatlan gépiességgel kereszteket kezdtem rajzolni föléje, és el akartam mondani a miatyánkat. Ekkor velőtrázó sikoly tört fel belőle: NEEEM!!! Tompává dermedt agyamból szanaszét ugráltak a szavak. Egyre csak azt ismételgettem: Távozz, Sátán! Távozz, Sátán! – ahogy a filmekben láttam.
A test ismét vonaglani kezdett, és a szavak hörgésbe fúltak... Aztán csend lett... Az arc ráncai kisimultak és Sibylla döbbent, értetlen tekintettel nézett körül. Ujjával vért mázolt el combján.
– Mi az? Mi történik? Mit csinálsz azzal a tőrrel?
Semmire sem emlékezett. Hangja tompa volt és erőtlen, testén fénylő patakokban folyt az izzadság.
– Szeretkeztünk?
– Nem szeretkeztünk... És nem is fogunk... többé soha!
Elhaló hangon valami fenyegetésfélét motyogott, aztán ernyedten végignyúlt a padlón, a feje lekoppant. Elaludt. Akkor sem ébredt fel, amikor a hálószobájába cipeltem. Teste lágy volt és súlyos, mint egy halotté. Ágyába fektettem és eltávoztam, de a tőrt magammal vittem.
*
Az igazi pokol még csak azután kezdődött. A tapasztalat tüzes vassal égette belém emlékét. Nem is emlék volt, hanem az élő valóság erejével kínzó jelen. Az iszonyatos arc, a vonagló test látványa szüntelenül kísértett. A dermesztő erővel belém fúródó fenyegető szavak szakadatlanul és könyörtelenül csengtek fülemben. Étel nem ment le a torkomon és aludni is féltem. Csak a végkimerültségtől zuhantam olykor mély, tompa álomba.
Arne őszintén aggódott állapotomért, de nem tudott segíteni rajtam. – Nem mondtam el neki a történteket.
Christa nem akart találkozni velem. Azt mondta, fél tőlem, és hogy imádkozni fog értem.
A legszörnyűbb az volt, hogy nem értettem, mi történt. Ezerszer újrajátszottam magamban a jelenetet, és próbáltam valami kapaszkodót találni az értelmem számára, de csak megválaszolatlan kérdések árnyai kísértettek pillanatról pillanatra: Mitől változott úgy el az arca? Miért volt olyan felismerhetetlen a hangja? És miért nem emlékezett semmire a végén? Miért nem tudtam akkor elmondani a miatyánkat – hiszen hibátlanul el tudom mondani bármikor? Miféle „rég keletkezett kötésről” beszélt az a hang, és egyáltalán ki beszélt? És vajon azért változott vissza, mert kereszteket rajzoltam és „Távozz Sátánt” kiáltottam? Vajon tényleg létezik Sátán... meg démonok?... S ha igen, akkor talán létezik Isten is!... Mi lenne, ha imádkoznék? De hát ha úgysem hiszek benne... Christa szavai jutottak eszembe: „Imádkozni fogok érted”, és szívem táján különös melegséget éreztem. Olyat, amilyet Christa közelében szoktam érezni. Vajon Christa hisz Istenben? Furcsa... A vallásos lányok nem szoktak fűvel-fával összefeküdni. Az igaz, hogy ő más, ő olyan... olyan különleges.
„Imádkozni fogok érted!” Mi lenne, ha mégis imádkoznék? Magamért...
Ujjaim szinte önkéntelenül fonódtak egymásba, és az elkínzott lelkem mélyéről előtörő szavak néma fohásszá egyesültek:
10 / 18 
•