A róka éjszakája
Egy sivatagi róka
a vér oázisába
lopódzott be az éjjel
nem csapva semmi zajt,
azt hitte, hogy a herceg
kinek kitelt magánya,
egy jól élezett késsel
önnön húsába mart.
A róka már a pálmák
árnyéka alatt lépdel,
ott jár a lábnyomában
a harcos telihold,
ha volt is tegnap rejtett
dolog a nagyvilágban,
az élesre fent sarló
minden titkot felold.
„Ravaszdi, sárga állat,
a titkokat ne kémleld,
a herceg is aludjon,
vére hiába forr,
a csillagok vezére
nem hoz esőt ma éjjel,
a pálmaág leszárad,
levél levélre hull.”
„Miért is ne harapjak
az éjszaka szívébe,
hol kísértetek laknak
s egy nyugtalan lidérc,
tűnjön el az oázis,
hol herceg lép a térbe,
és legvégső lakatnak
hulljon nyakára érc.”
„Vagy alakuljon át
minden a rókaéjben,
a citromarcú holdat
seperje rőt tavasz,
a félbolond, az őrült
lépjen az Úr helyére,
világítson a barlang
mélyén az elmerajz.”
„Ezek szerint azt mondod,
kezdjünk mindent elölről,
a titkot meg se lássa
csupán a rókavér?”
„A herceg mélyen alszik,
a róka tovalépdel,
a hold is rég kicsorbult,
nyugszol te is, ne félj.”
•