A nagyszalontai Arany Múzeum újjászületésének bonyodalmai
Ezek után a Tartományi Pártszervezet vette kezébe a szalontai múzeum ügyét. Utasította a rajoni első titkárt, másrészről Vlad Spoială váradi múzeumigazgatót, hogy ha törik, ha szakad, de az Arany-ünnepségnek mindenképpen meg kell lennie. Mindezt olyasféle, ki nem mondott gondolattal tették, hogy „mutassuk meg ezeknek az izgága magyaroknak, hogy Romániában nincs okuk panaszra. Klasszikusaikat megbecsüljük”.
Megindult a szervezés, majd a kivitelezés rohammunkája. A nem éppen jelentéktelen összeget úgy teremtették elő, hogy Nagyvárad Tartomány valamennyi művelődési intézményének utolsó évnegyedi járandóságát Szalonta számára utalták át. A korszerű tárlókat, bútorokat a bukaresti Decorativa Vállalat készítette, míg a helybeli kőművesek és szobafestők a termeket tették rendbe, legyőzve a havas, fagyos évszak viszontagságait. E sorok írója Kolozsvárra utazott, és Szervátiusz Jenőt a Toldi-, Puskás Sándort a Petőfi–Arany-szobor megalkotására kérte föl. Nagyváradon Dauer (Trainic) András kultúrfelelős a képzőművészeket hívta össze (Aurel Popot, Coriolan Horát, a Mottl házaspárt, Ádám Andrást és másokat), megbízva őket az általam nélkülözhetetleneknek tartott festmények, grafikák, akvarellek gyors elkészítésével. Túlzás nélkül állítom: a múzeum megújítására fordított összegből ekkortájt Nagyszalontán öt kertes családi házat lehetett volna vásárolni.
Igaz, hogy az utolsó órákban, de az Arany János Emlékmúzeum megújítását – sokak lelkes és fáradhatatlan munkájával – sikerült a kitűzött időre befejeznünk.
Visszhangos Arany-ünnepség
A költő születésének századik évfordulóját köszöntő, nagyszabásúra tervezett ünneplést az első világháború tragikus eseményei szétzilálták. Az ezt követő új államiság már eleve megkérdőjelezte a halhatatlanná lett földire való méltó emlékezéseket. Ezért érdemel megkülönböztetett odafigyelést a 140., tehát egyáltalán nem kerek számú születési évforduló, amelynek kiváltó okairól már szóltam.
1957. március 3-án Arany János ünneplése szinte az egész vasárnapra kiterjedt. Délelőtt a Művelődési Ház nagytermében a líceum magyar és román diákjai mutatták be irodalmi műsorukat, a két nyelven fölhangzó Arany-verseket, dramatizált balladákat, és a kevésbé ismert, általa szerzett dalokat. E találkozó legjelentősebb eseménye, nem kevésbé meglepetése, hogy a megyei párttitkár itt olvasta föl a Nemzetnevelés-ügyi Minisztérium rendeletét, amely szerint az elméleti líceum homlokzatára – e naptól kezdve – fölkerül a költő neve.
(E váratlan fordulat nem következett be önmagától. Előzményét most vetem először papírra. A múzeum gazdagítása, korszerűsítése érdekében már-már hetente utazgatnom kellett, több ízben Bukarestbe. Az egyik alkalommal betértem a Nemzetnevelés-ügyi Minisztériumba, tudván azt, hogy itt Bányai László a miniszterhelyettes. Az egyetemen ugyan nem találkoztunk, de tudtunk egymásról. Míg a soromra vártam, arra is akadt időm, hogy mondandómat megfogalmazzam. Bevezetésként évfordulós előkészületeinket ismertettem, majd fölvetettem: nem lehetne-é azt az Általános Iskolát, amely az egykori schola reformata helyén áll, a költőről elnevezni? A két nyelven oktató líceumot nem merészeltem említeni, mivel diákjainak kétharmada román volt, és a tanári kar támogatására sem lehetett számítani. Kérdésemre Bányai igenlően válaszolt, majd ismertette a hivatalos eljárás sorrendjét: hazatérve tárgyaljak az akkor még magyar nyelven oktató „nagyiskola” igazgatójával és aligazgatójával (Sarka Endre és Simon Sándor). Ők a szülők és a tantestület kívánságaként kérjék a névadást, s ezt egyenesen az ő nevére postázzák! Ez januárban meg is történt. Amint említettem volt, végül is nem ők büszkélkedhettek a költő nevével, hanem azok, akik nem számítottak reá. A későbbi idők történéseinek ismeretében ide iktatom, hogy egy bő évtized múltán sikerült megszabadulniuk az egyesek számára bosszantó elnevezéstől.)
Miközben e sorokat rovom, jelenünk valósága kívánkozik tollamra. 2003. szeptember elsejétől a városközpontban lévő iskola és a 48-as forradalom előtt épített „nagyiskola” Arany János nevét viseli, sőt bízunk abban a szakminisztériumi ígéretben, hogy 2007 tavaszától a Vasút utcai középiskolát Colegiul National „Arany János” Főgimnázium címmel tüntetik ki.
Ámde lépjünk vissza a fél századdal ezelőtti eseményekhez! A déli órákban Nagyszalonta népe és vendégei a szentelt porú portához zarándokoltak, ahonnan 140 évvel ezelőtt üstökös röppent föl a világirodalom egére. Itt Tabéry Géza mondott szívhez szóló beszédet, románul pedig Gheorghe Deme, a Rajoni Néptanács titkára ismertette Arany életművének a jelentőségét.
4 / 5 
•