Visio beata (a Hutera Béla utolsó utazása című regény epilógusa)
Tovább nem tudja olvasni, a feljegyzés többi része megsemmisült, talán a várost gyakran pusztító tűzvész lángjai között égett el, csak füstjével kérdezve fáradhatatlanul: miért, Uram, miért?… Vagy a gondosan bekötött jegyzőkönyvek között bujkált, amikor ezekkel a jegyzőkönyvekkel „kövezték ki” az utcát a megszálló orosz sereg apróságokkal nem nagyon bíbelődő katonái, hogy a délceg tisztjeik csizmája össze ne sározódjon, hiszen rátartin készültek az esti bálra, csilingeltek győzedelmes sarkantyúik.
Most karcsú, szőke nő az idő, hosszú szipkából cigarettázik és kezében, a magas, talpas kristálypohárban kevélyen villan meg a pezsgő. Lakodalmak, temetések, keresztelők, felvonulások, tüntetések jönnek. A városban megjelenik a szervezett munkásság. A textilgyár vörös mutatóujjra emlékeztető gyárkéménye kihívóan döfködi az eget. Két burnuszos arab vonul a promenádon – ki tudja, mit keresnek itt? –, harangozó szoknyás hölgyeket látunk, amint epekedő pillantásokat vetnek a pengő sarkantyús tisztekre, akik épp párbajozni készülnek, ezekben az évtizedekben a párbajok arányszámát tekintve városunk magasan vezeti a statisztikákat, nemhiába nevezik a bal kézre húzott kesztyűk városának. A hölgyek között félretartott fejjel, morogva jelenik meg egy elbitangolt tigris, s a divatba jövő szaladaszalóhelyek (sörözők) előtt, a gyalulatlan deszkából összeeszkabált asztalokra állított csészékben győzedelmesen emelkedik a serhab. Megérkezik a delegáció Turinból, Kossuth üzenetét hozván. A Nagy Száműzött, ahogy hírlik, mégsem látja teljességgel reménytelennek a szentgyörgyi törekvéseket…
És máris nyakunkon a lusta délelőtt.
Sírhatnának a körfűrészek is, hogy ne unatkozzunk, a még graszszáló polgármester parancsára kivághatnának a parkban egy-egy évszázados fát, mire a sebész főorvos azonnal hívhatná telefonon az államtanács fehér szakállú elnökét, mialatt megint megbolondulna az idő és összevissza járnának az órák, bevonulhatnának a magyar csapatok, édeserdélyittvagyunk! a fehér lovon feszítő, tenger nélküli tengernaggyal az élen, leváltanák a derék polgármester elvtársat s nyugalomba vonulva saját háza hátsó udvarán, fás színje előtt ő maga vághatná saját fáját, hűvös halomba, s a felvonulásokon, majálisokon részt vevők lelkes tömege – ha nem is élteted az elvtársakat, tanítja egy apa a fiát, legalább tátogj, higgyék azt, te is élteted, hát mibe kerül ez tenéked, most légy okos, Domokos! –, a park marad, akár a költő szerint a kő, felvonulni úgyis lenne annyi hely, mint másutt, minek mindig Háromszék járjon elöl a rossz példákkal?
De még mielőtt elringathatnánk magunkat (magunk magunk! – a boldog jövő finnyás, dunyhákat veregető leányzókkal teli álmaiban elmerülve s tudván tudva, a dunyhákat is azért rakosgatják, hogy rajtuk majd mezítelen fehér testüket kitárva minket várhassanak!), megjön a dicsőséges és verhetetlen Vörös Hadsereg is. A felszabadítók.
Igen, egyszerre, egy napon történik minden.
„Dáváj csász!” – üvölti a hős katona, mielőtt meghalna Berlin elestekor, még faszol néhány órát Háromszékről, für alle Fälle! De máris a kopaszra nyírt, világító fejű, vasárnaponként a parki pavilonban zenélő és örökös átnevelésre ítélt árvák hangversenyét hallgathatjuk – ne feledjük, a kor harsány eidosza szinte kicsordul Makarenko Az új ember kovácsa című örökbecsű nevelési rémregényéből! –, az épp erre járó, a városba látogató Mária királynét fogadva (ő nem karddal szerzett országrészeket, gyarapítva Nagy-Romániát, hanem Tamási Áron szívtelen közlése szerint hüvellyel!) lelkesen kezdik el játszani, hogy „Árpád apánk, ne féltsd ősi nemzeted! / Nem vész az el, ha eddig el nem veszett…”
„És ha rajtunk áll, akkor nem is fog elveszni – mondja HáBé lelkesen és kortyol rumjából. Szem elől tévesztettük a cimborákat, így járunk, ha nem hőseinkkel foglalkozunk, hanem a mozgó világgal! – vajon hányadik körnél tarthatnak?
„Tudod, mit mondott a háztömb-felügyelőség önkéntes alelnöke? – csuklik Frédi. – A kanális fedelét még nem sikerült felemelni, de rajta állunk.”
„Honnan jössz?” – kérdezi résztvevően HáBé.
„A csatornától – sunnyog Trombitás Frédi, és szomorú arcát az azugai sör csillámló tükrében hosszan elnézegeti. – Alájaírtam – sunyít –, nem volt mit tenni.”
„Hogyhogy?”
„Kollektivista lettem, édes Bélám” – könnyekkel sír, kivörösödik, mint a zászló selyme, vigasztalhatatlannak látszik, mint annyian akkor, azelőtt és azután sorsosai közül.
„Nem értem.”
„Béraktak egy csőbe, negyvenkét fokos melegben, alájaírja-e vagy nem? – kérdezték a röhögő milicisták. Mielőtt még megsültem volna elevenen, alájaírtam. Így megy ez. De kérdem én, mi mást tehettem volna? Sültem volna meg? De hát – simogatja meg, már-már erotikus mozdulatokkal hangszerét – még szerettem volna élni, hogy trombitálhassak.”
4 / 5 
•