„Szabad egyház szabad államban”?
A Tiszántúli Református Egyházkerület a „nulla évben”*
Az Amerikai Egyesült Államokban élő magyar emigráns történész, John Lukacs (Lukács János) egyik remek esszékötetében1 azt fejtegeti, hogy 1945-öt sok szempontból „nulla év”-nek (mondhatni, egy origónak) lehet tekinteni. Anélkül, hogy belebonyolódnék ennek a szerteágazó kérdésnek az ismertetésébe, azt azért le lehet szögezni: az 1945-ös év olyan markáns cezúrát jelent Közép-Európa – ezen belül Magyarország – történelmében, amelyre korábban alig volt (szerencsére) példa.
1945-ben eltűnt a „régi világ” (mert szétbombázták), és elkezdődött (elhozták a „felszabadítók”) egy új világ – aminek mibenlétéről szinte mindenkinek más elképzelése volt. A változásokat egy kisebbség felszabadulásként élte meg, míg a többség szerint egy újabb megszállás történt – csak éppen a németeket felváltotta egy keleti, despotikus hatalom, amely ráadásul – hírek szerint – a keresztény egyházakat is meg akarja semmisíteni.
Ennek a félelemnek természetesen volt reális alapja. A Lenin fémjelezte bolsevikok és magyar követőik az egyházakat morális és szellemi tekintélyük, anyagi erejük és nemzetközi szervezettségük miatt az első pillanattól kezdve megsemmisítendő ellenségnek tekintették.2 Persze a szovjet tankokkal az országba visszatérő kommunista vezetők jól tudták, hogy komoly támogatottságuk nem lévén, kezdetben nem hagyhatják figyelmen kívül az egyházak társadalmi beágyazottságát. Miként Rákosi fogalmazott: „És ha az elvtársak azt veszik észre, hogy a hallgatók nagyon vallásosak, az elvtársak ne tartózkodjanak Istennel spékelt jelszavaktól sem… Lássa a falusi ember, aki meg van győződve arról, hogy ha szarva nincs is a kommunistának, de a nadrág alatt bakkecskeláb van, hogy a kommunista rendes ember, olyan, mint a többi.”3 Ráadásul a szovjetek is abban voltak érdekeltek, hogy az őket bizalmatlanul fogadó civil lakosság megnyugodjon. A városparancsnokok a lakosság bizalmát azzal is meg akarták nyerni, hogy mindenütt kihirdették: tartsák meg bátran az istentiszteleteket. (Ezenközben azonban – miként még erről alább lesz szó – összeszedtek számos egyházi alkalmazottat…)
Mindezen okok miatt (is), a felszínen úgy látszott, hogy az „ateista birodalom” és helyi képviselője, a Magyar Kommunista Párt békés együttélésre törekszik az egyházakkal. A Dálnoki Miklós Béla tábornok vezette ideiglenes nemzeti kormány, majd az 1945. novemberi választások után felálló Tildy-kormány a megsérült épületek helyreállításához komoly anyagi segítséget nyújtott. Ráadásul egy miniszterelnöki rendelettel a lelkészeket kivették az igazolási eljárás alól. (Az már más kérdés, hogy helyi szinten ezt nem mindig vették figyelembe…4)
Bár a korábbi „szovjetellenes propaganda” hatására sokan attól féltek, hogy ha megjelennek az oroszok, rögtön megszüntetik a hitoktatást, bezárják a felekezeti iskolákat, ez nem következett be 1945-ben. Az események utólagos elemzése alapján valószínű, mindez csupán azért történt, hogy elaltassák a magyar társadalom – jogos – gyanakvását a megszállókkal szemben, és a hátország „pacifikálását” lehetővé tegyék. A bizalom megnyerése érdekében „engedtek be”5 a debreceni Ideiglenes Nemzetgyűlésbe 1944 végén tizenöt református egyházi személyt, köztük Bereczky Albert budapest-pozsonyi-úti és Tildy Zoltán szeghalmi lelkipásztorokat (utóbbi az FKGP országos elnöke), illetve Révész Imre debreceni püspököt. Hódmezővásárhelyről a nagy tekintélyű, népszerű Márton Árpád lelkész-elnök lett nemzetgyűlési képviselő.
A kommunista párt nyíltan nem akart azonnal visszatérni az 1919-ben, az ún. tanácsköztársaság alatt már megismert módszerekhez, mert a látszatot fenn kellett tartani. A jeles ügyvéd (1948-ban a Dunamelléki Református Egyházkerület megválasztott, majd lemondásra kényszerített főgondnoka), Kardos János, több törvénytelenül bíróság elé állított lelkész védője ekként jellemezte az egyháziakkal szemben folytatott népbírósági gyakorlatot: „A kormányzat… féltékenyen ügyelt arra, hogy az egyház- és a vallásüldözés látszatát kerülje, s amikor egyházi személyt akartak börtönbe juttatni, az egyházi ténykedéstől megkülönböztethető más magatartás lett a vád tárgyává és az egyházi ítélkezés alapjává. Abban már nem volt finnyás, hogy az állítólagos ténykedés megfelel-e a valóságnak.”6Az első időszakban a legtöbb vádat az egyháziak ellen is „háborús és szovjetellenes izgatás” címén emelték. A „fasizmus maradványainak felszámolása” jegyében indított eljárások többségét háború előtti vagy alatti, a Szovjetuniót kritizáló egyházi beszédekre, prédikációkra alapozták. Az 1945:VII. törvénycikk alapján folytatott népbírósági gyakorlat parttalan lehetőségeire aggódva figyeltek fel az egyház vezetői is.
•