Haláltánc (regényrészlet)
Egyik alkalommal, szeretkezés után Christa így szólt:
– Bald, nem értem, mi történik, de olyan furcsán érzem magam, amikor veled szeretkezem. Olyan hidegnek... olyan távolinak tűnsz... mintha egy kősziklát ölelnék keblemre. Szemedből pedig idegen, dermesztő fény csillog, ha meg behunyom a szememet, torz képek villannak elém, olyanok, mint a rémálmokban, és félni kezdek. Félek tőled, Bald...
Christa szavai kétségbe ejtettek. Épp ennyire kiveszett volna belőlem minden emberi érzés? Ennyire meghalt volna a lelkem, ilyen szörnyeteg lettem, akitől már félve húzódnak el az emberek? Ha bárki más mondta volna, de Christa, akinek szinte mindegy, hogy kinek adja magát. Még ő is...
Kezdtem felmérni helyzetem súlyosságát. Azonnal elhatároztam, hogy Sibyllával végérvényesen szakítok. Megérezte szándékomat, kitalálta a gondolatomat és lefegyverezett, mielőtt bármit is szólhattam volna neki:
– Ó, te kis naiv; hát te még mindig azt hiszed, hogy valaha is el tudsz szakadni tőlem? Te már az enyém vagy, rabom vagy mindörökre! Mágikus lánccal kötöttelek magamhoz, s nincs a világon olyan eszköz, ami ezt el tudná szakítani. Ez a kötés mindennél erősebb. Még a halálnál is! Örülj, amíg testem a tiéd, mert ha elveszem tőled, megkóstolod a pokol kínjait.
Hát így állunk! Testéért lelkemet adtam cserébe – villant át rajtam a keserű felismerés. Valójában nem hittem el, amit mondott, mégis furcsa félelem uralkodott el rajtam.
– Úgyhogy tégy le minden hiábavaló kísérletről – folytatta –, és készülj, mert két hét múlva egy fontos és különleges rituáléban lesz alkalmad részt venni... velem együtt. Addig is, meditációs gyakorlataidat mindennap kötelező módon el kell végezned, és nem szabad nővel érintkezned. Sem velem, sem mással.
Annak határozottan örültem, hogy legalább két hétig nem kell öszszefeküdnöm Sibyllával, meg aztán az ilyen „különleges rituálék” mindig felkeltették az érdeklődésemet, úgyhogy egyelőre belenyugodtam sorsomba. Hűségesen végeztem napi gyakorlataimat és kerültem a lányokat.
Egyik este Christa állított be hozzám, arca gondterhelt volt, és nagy kék szemeiben ijedség ült:
– Oh, Bald, úgy örülök, hogy látlak. Azt hittem, hogy valami baj történt veled. Olyan szörnyűt álmodtam: Sötét erdőben láttalak, egy tisztáson, magas oszlophoz kötve. Meztelen nők táncoltak körös-körül, de ahogy közeledtek hozzád, karjaik keselyűszárnyakká váltak, lábaikra pikkelyek és karmok nőttek, kéjtől duzzadó ajkaik éles csőrökké lettek. Félelmetes, vad szárnycsapásokkal repdestek körülötted, szemedbe vájtak, cafatokba tépték rólad a húst, s te segítségért kiáltottál, a nevemet kiáltottad! Olyan borzalmas volt.
– Most már megnyugodhatsz. Látod, hogy a szemem a helyén van, és a húsomból sem hiányzik – mondtam erőltetett mosollyal, de közben a szívem vadul kalapált, és gyomrom összeszorult. Anyám álma jutott eszembe, az apám balesete előtti. Olyan mély nyomot hagyott bennem az az eset, hogy azóta sem tudtam teljesen figyelmen kívül hagyni az ilyen álmokat. Volt valami Christa tekintetében és hangjában, ami anyámra emlékeztetett.
– Bald, te reszketsz. És a kezed is csupa jég. Beteg vagy?
– Ó nem, csak kicsit hűvös van itt a szobában.
– Gyere, bújj ágyba velem, megmelegítlek.
– Most nem lehet, Chris, majd máskor – vettem le arcomról simogató kezét.
– Miért ne lehetne most? Bármikor lehet. Most is lehet, érzem, kell...
– Nem, Chris, nem... – kiürült agyamban valami elfogadható kifogást kerestem, de hiába.
– Oh Bald... végy karjaidba... úgy kívánom... annyira szeretlek – szemében különös fény gyúlt, arca kipirult és ellenállhatatlan erővel mondta a szavakat. – Ne tagadd meg tőlem ezt, kérlek, ne. Engedd, hogy szeresselek, csak most az egyszer... Tudom, hogy te nem szeretsz, mert mást szeretsz... De ha nem akarod, többet nem kérem tőled, csak most az egyszer... utoljára... búcsúzóul...
Forró lávasugár erejével szakadtak fel belőle a szavak, és kristálykemény elhatározásom jégtömbje olvadozni kezdett. Ellágyultam... karjaiba omlottam... átöleltem vékony derekát... és hagytam, hogy megtörténjen...
Boldog elégedettséggel aludt el karjaimban. Az én álmomat azonban messzire kergette a félelem. Féltem Sibyllától, Magnustól és a Thelema Knights szigorú tekintetű tagjaitól. És féltem az előre nem látható következményektől.
*
Sibyllának nem mertem bevallani félrelépésemet.
Amikor a rend titkos találkozóhelyének rideg pompával berendezett, templombelsőre emlékeztető csarnokába beléptem, ismét elfogott a félelem.
Sibylla magamra hagyott, mert neki még el kellett készülnie a rituáléra.
Amikor már mindenki megérkezett, sejtelmes zene hangzott fel. A fehér és fekete oszlop között álló oltár mögött Sibylla tűnt fel, karcsú alakját aranyozott mintákkal díszített hosszú azúrkék ruha takarta. Lassú, átszellemült mozdulattal vonta félre a finom fehér fátyolterítőt, amely az oltáron levő rituális eszközöket fedte.
7 / 18 
•