Magdolna 71. meséje
A király és a zöld hajú tündér (48. fejezet)
Elsuhanó reflektorfények. Valami kísérteties színpad ez itt. Falvak és városok, autóutak, díszletek, jelmezek és statiszták... Ne engedd el a kezemet, akartam mondani, de nem mondtam. A szerelmes asszonyoknak sem lehet mindent kimondani... mert a kiszolgáltatottságokban egyetlen biztonság a ki nem mondott szép... az megmarad a kiszolgáltatottnak.
Később a meleg éjszakában rájöttem, alighanem Seherezádévá váltam vagy mi van... mert szeretkezés után mindig eszembe jut valami példaértékű tanmese, amit ott, akkor súg a fülembe valami puskapor- és parfümszagú angyal. Általában mindig el is mondom ezeket a meséket. Mert mesélni jó. Néha azon is eltanakodom, Seherezádé nevű kolléganőm vajon hogy bírta ki ezeregy éjszakán át a szövegelést úgy, hogy egyszer sem küldte el a jó francba a perverz szultánt.
– Mesét mondok megint! – súgtam az árnyékarcú szerelemnek, ami azért az enyém, mert sosem lesz az enyém. Ettől értékes. Ha az enyém lenne, s naponta viselhetném, el kellene hordjam, mint egy szép ruhát. Ha az övé lennék, meg kellene emésszen. Mint egy jó ebédet.
Szóval mesét mondok. A sötétben parázsló cigarettádnak, a leskelődő démonoknak, szemem sarkában a szomorú, okos, bukott angyalnak.
Ne moccanj! Jó fiú legyél, mert ez az állatmese emberekről szól.
– Na, figyelj! Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy király. Okos volt és hatalmas, ennél fogva roppant magányos, mert a tróntermek üvegburája kiszűri az élet szép hangorgiáit. Sok mesét olvasott ez a király, de haragudott is a mesékre, mert a hülye mesekönyvek csak addig adják meg a használati utasítást, hogy a szegénylegény legyőzi a sárkányt, a vagyonelosztás szerint megkapja a fele királyságot, esetleg valami gethes és libidómentes királylányt is hozzá. De hogy ezután mi történik, az általában nem derül ki. Majd esetleg egy másik meséből, ahol a szegénylegényből avanzsált király az idő múlásával szenilis és jóságos öreg uralkodó lesz, aki alig várja, hogy valami vitéz disznópásztor kiirtsa az aktuális sárkányokat a birodalomból, s már nem is gondol arra, hogy egykoron saját kezűleg herélte a hétfejűeket. Szóval, ez a mese is egy ilyen királyról szól, de ne morogjál, drágám, itt a sötétben, mert a szultánok értesüléseim szerint kussolnak, ha a szenvedélyes beteljesedés után a lotyó mesével traktálja őket! Szóval egyszer csak a királynak is eszébe jutott a Szerelem. Szét is nézett az udvarban, de nem csípte a nőnemű felhozatalt. Felkontyolt, unalmas házityúkok kapirgáltak a családi látszattisztesség szemétdombján, meg a vitéz lovagok által elhasznált, nyűtt és udvarhölgyek, akik azonnal csücsöríteni kezdtek a megtiszteltetéstől a szájukkal is, mihelyt a király rájuk vetette a feneséges tekintetét vagy egyéb testrészét. Ezek az asszonyok nagyon jól neveltek voltak, és sohasem daloltak. A lábuk bütykös lett, és rövid, hitvány hajukba fészket rakott a polgári látszat. A hasuk löttyedt volt, ezért elítélték a meztelen szabadságot. A király végigdugott egy párat közülük, csak úgy ni, kíváncsiságból, de érezte, így nem lesz oké ez a mese! S egyszer csak valami rókavadászat révén megpillantotta a zöld hajú tündért. A tündérnek bokáig érő smaragdzöld haja volt, gyémántszeme kettő, és ha dalolt, madarakat szült az égbolt. Ezek a madarak pedig szálltak, szálltak fel a magasságos égbolt fenséges mélységeibe, és Isten aranybúzával etette őket... Megállott a király. Férfiasan kihúzta magát, és érezte, ez az a furcsa fűszer, amivel meg akarja szórni mesebeli ízetlen életét. A zöld hajú sem volt mentes némi káros kockázattól és mellékhatástól, érzelemdús volt és egy kicsit nimfomániás, ezért rögtön egymásba szerettek. Szerelmükből virágminták nőttek az üvegfalakra, a király újra tudott mosolyogni... s ha beletúrt a tündér csillogó, zöld fürtjeibe, úgy vélte, ez a legjobb dolog, ami egy férfival történhet. Ha visszament a kőpalotába, s beült az üvegburába, mindig tudta, hogy sebaj, kinn a rengeteg erdő varázstisztásain, ott lakik az Élet, a Szerelem, és ezek olyan dolgok, amik egy Királynak is jólesnek. De ahogy telt-múlt az Idő, egyszer csak elkezdett komorkodni a király. Tudós professzorok ezt férfiklimaxnak is nevezik, de megkérjük a tudós professzorokat, húzzanak ki ebből a meséből, amíg jó dolguk van! És a király eldöntötte, hazaviszi üvegpalotájába a zöld hajú tündért, és maga mellé ülteti a trónra. És nagyon kedveseket tesznek együtt, és az szép lesz és igazi. Haza is vitte. Azonban hamar kiderült: a környezeti tényezők nem éppen megfelelőek. A palotabeli rendes asszonyok között mégsem lehet lenge tündérsemmiben járni, meg fésülje meg tisztességesen ez a nő azt a sok mesebeli zöld hajat a fején. És micsoda szemérmetlenség, hogy egyetlen bütyök sincs a lábán és nem löttyedt a hasa! Na, ez így nem járja! És mindenfélét elkövettek a tündérrel. Megfésülték, tisztességes kontyba a sok zöld haját, hogy a korona ráférjen, és lompos rendesasszony-ruhát adtak rá és bütyköket is a lábára. És a tündér lassan majdnem pont olyan lett, mint az összes többi csúnya asszony a palotából. És csak szomorkodott, és már nem énekelt, mert az nem illett volna egy ilyen tisztességes úri kuplerájban. De nagyon szerette a Királyt, aki egyre unottabban csókolta, hiszen nem érezte már az egykor vágyott fűszer csípős, édes ízét és illatát, és ettől a tündér jól meghalta magát. Tetemét tisztességesen eltakarították ebből a meséből, és a hülye király nem értette meg, hogy nem mindig a zsarnoki gyógypedagógia a szerelem megőrzésének a titka. S addig szomorkodott, míg meg nem halt! Ha a tündér a helyén maradt volna, az én mesém is hepiendes volna!
Nos, így, drágám... ha értettél engem, és csókolj meg, légy szíves, és jövök még, de ha nem haragszol, én most elhúzok. Vissza a varázstisztásra, a tiszta, emberszagú csatamezőkre. Mert ez egy példaértékű mese volt.
Ja, és ha felöltözöl, mossad kezeidet, s vizes kézzel seperd le a zakódat, ugyanis a múltkor is maradt rajta néhány hosszú, smaragdzöld hajszál!
(Részlet a szerző megjelenés előtt álló Tűlevelek, avagy Magdolna könyve című regényéből.)
•