Haláltánc (regényrészlet)
Vonzott ez is, mint minden új tapasztalat; így hát elfogadtam a „kinevezést”.
A „zene”, amit produkáltunk – förtelmes volt. Az elején égnek állt tőle a hajam, rosszullét fogott el és hányinger környékezett. Abban igaza volt Ramborgnak – mert így hívták –, hogy zenetudásra itt egyáltalán nincs szükség; sőt, képzettségem komoly hátrányt jelentett. De idővel leküzdöttem ezt a hátrányt és a rosszullétet is. A „szövegeket” Ramborg írta, de ez sem igényelhetett túl nagy szellemi megerőltetést, mert a „daloknak” háromnegyedét üvöltés, morgás és hörgés képezte, a fennmaradó negyedrészt pedig egyetlen csoportba tartozó szavak logikátlan összefűzése; hogy csak példaként említsek egy pár ilyen „kulcsszót”: rothadás, gyilkolás, dögvész, morbid, pusztulás, nihil, halál…
A „dalok” üzenete – mert ez is volt nekik, és erre Ramborg kimondhatatlanul büszke volt – komoly filozófiai meggyőződésen alapult, miszerint „a világ egyetlen és teljhatalmú ura a Sátán, akinek előbb vagy utóbb minden ember behódol majd; meg hogy az élet egyetlen értelme a pusztulás és a halál, aminek bekövetkezését tanácsos minden eszközzel elősegíteni; a legértékesebb emberi érzelem a gyűlölet…, és halál mindazokra, akik ez ellen prédikálnak, halál az egyházra, de legfőképpen Krisztusra, aki elnyerte már a méltó büntetését a keresztre feszítés által, de azért szelleméből és követőiből ajánlatos a lehető legdurvább módon gúnyt űzni”.
Én persze nem hittem semmit az egészből, mint ahogy nem hittem Isten létezésében sem. Egyfajta játéknak tűnt ez is – izgalmas, kissé hátborzongató játéknak –, csak éppen azt nem értettem, miért van úgy meggyűlve a baja Ramborgnak ezzel a Jézus Krisztussal, ezzel az „ártatlan mesehőssel”. Egy idő után azon kezdtem gondolkodni, hogy mégiscsak léteznie kellett egy ilyen személynek, ha már Ramborg és több szakmabeli ilyen halálos gyűlölettel viseltetik iránta.
*
Első fellépésünkre – az új felállásban – a klubban került sor. A Nightriders törzsvendégei mind ott voltak, és összevissza taposták egymást az egyből oly kicsire zsugorodott teremben.
A koncert „pokolian” jól sikerült. Mindenki üvöltött, hörgött, őrjöngött. Engem ott a színpadon egészen furcsa extázis kerített hatalmába. Ahogy végignéztem a hullámzó, őrjöngő tömegen, amely minden alkalommal, mikor a gitárom felbődült, hangos üvöltésben tört ki, nagynak és erősnek éreztem magamat. A gitár pedig igazi varázseszközként szolgált, ami hatalmat adott az emberek fölött. Félelmetesen izgalmas, részegítő érzés volt – vonzóbb és veszélyesebb, mint az alkoholmámor.
A koncert után Jarl közölte, hogy egy különleges személyiség akar megismerkedni velem. Egy huszonhat év körüli, rendkívül csinos nőnek mutatott be – Sibylla Hultgremsnek hívták. Tényleg különleges személy volt – excentrikus, mint a legtöbben itt, a Nightridersben, de fölényes eleganciája, kihívó érzékiséggel csábító nőiessége magasan a többiek fölé emelte. Feje tetején összefogott fekete hajának dús fürtjei, mint szomorúfűz ágai koronázták szép formájú fejét. Fémes csillogású melltartója alatt gránátalma nagyságú és formájú mellek vonzották magukra a tekintetet. A térdig érő harisnyacsizma és a rövid fekete bőrszoknya között meztelenül hagyott rész hosszú, formás lábak ígéretével kecsegtetett. Törékeny vonalú ujjait feketére lakkozott körmök varázsolták feltűnően hosszúvá. Kecses nyakán apró kis koponyákból fűzött nyaklánc lógott, egy másik láncon pedig csillogó rézlemezbe vésett pentagramot hordott. Fekete rúzzsal kifestett ajkai enyhén félelmetessé tették egyébként bájos arcát.
Miután bemutatkoztunk egymásnak, alaposan végigmért:
– Jó voltál a színpadon… de így közelről sem rossz.
Méltató szavait megtiszteltetésnek vettem. Maga mellé ültetett. Az asztalnál még két másik férfi ült, de nem látta szükségesnek bemutatni őket.
Beszélgettünk, s közben fürkésző fekete szeme végig rajtam függött. Ő inkább csak kérdezett. Magáról annyit mondott, hogy festőművész, és hogy a Nightriders nagyvonalú patrónusának, Magnus Evansnak volt hosszú ideig szeretője.
Közben láttam, hogy a másik felén ülő férfi, aki már jó ideje áhítattal és ködös tekintettel bámulja őt, meztelen combjára teszi nagy lapátkezét, és simogatni kezdi; majd kéjes vigyorral a képén egészen mélyen benyúl a szoknyája alá. Döbbenten vettem tudomásul, hogy Sibylla olyan nyugodtan folytatja a kérdezősködést, mintha a világ legtermészetesebb dolga volna, hogy amíg ő beszélget, valaki a szoknyája alatt matasson. Sőt, egy idő után egészen finoman, alig észrevehetően a csípőjét is mozgatni kezdte, előre-hátra, s közben hűvös közönnyel vette tudomásul, hogy én már teljesen belezavarodok gondolataimba a látványtól. Elég hosszú ideig folyt ez a furcsa játék, míg egyszer csak láttam, hogy lehunyja a szemét és testén finom remegés fut végig, mint a hidegrázás. Néhány pillanatig tartott az egész. Aztán ismét kinyitotta a szemét. Nyugodt mozdulattal vette ki szoknyája alól a férfi kezét, majd hozzám fordult:
– Gyere, kísérj haza. Meg akarom mutatni a festményeimet – hangja szinte parancsoló volt. Felállt és intett, hogy kövessem.
Elmenőben hallottam, hogy a hoppon maradt férfi utánunk kiált:
– Ezért tartozol egy whiskyvel, haver! – aztán rekedtes röhögéssel díjazta saját poénját.
2 / 18 
•