Szemlélődések kunhalomról, padlás kémlelőlyukából (Fecske Csaba: Első életem)
Néhány napi késő nyári írótáborozás Berekfürdőn elegendő volt ahhoz, hogy Fecske Csaba költő belém lopózzon, és általitasson valami különös, békés emberséggel. Pedig sem kedvenc strófát, sem világmegváltó gondolatot nem idézett fejből. Ha szólt, főleg gyermekkorát, szüleit, a néhai otthon ízeit, illatait emlegette. Olyan fokú szerénység ragyogott keresetlen szavaiban, hogy nem lehetett átsiklani fölöttük. Hallgattam hát és figyeltem verbális egyszerűségeit. Botján, poharán matató felnőtt-gyermeki gesztusait. És tétova-tiszta tekintetét, amellyel környezetébe belekapaszkodva figyelt és látott. Mint aki szűnni nem akaróan barátkozna és keresi a szeretetet. Szemernyit se tolakodóan. De persze mérlegelés és óvatosság is volt figyelmében jócskán, mint aki az újabb sebektől próbálja megkímélni magát. Faggatózásomra elárulta életkorát – hatvanéves – meg azt is, hogy eleddig tizennyolc kötetet tett le az olvasók asztalára (versek, gyermekversek, mesék, vallomások). A Miskolcon élő költőről időközben azt is sikerült megtudnom, hogy a Magyar Művészeti Akadémia idén ősszel tagjainak sorába fogadta.
E költőbetájolót, bevezetőt követően hadd álljon itt néhány versízlelő impresszió Fecske Csaba Első életem című legújabb verseskötetéről, amelyet a Bíbor Kiadó jelentetett meg 2006 nyarán Miskolcon, s amelynek egy példányát volt szíves postán elküldeni nekem. Hat évtized tapasztalatával és rutinjával már jól tudja a költő, hogy a kötet élére kerülő versnek éppen úgy kell felhangzania és hatnia, akár a figyelmet megragadó szimfónia első akkordjainak: „miféle út ez miféle út / folyton kicsúszik alólam / a levegő mintát vesz rólam / emlékezzen arra amit már most se tud…”
Néhány szakasszal alább így folytatja: „minden mindig megszépül utólag / összebékül az árnyék a fénnyel / az emlékezet nem törődik a ténnyel…” A vers befejező két szakasza örök emberi, rezüméje pedig így hangzik: „mintha idő nem is volna / vagyunk csak úgy vidáman a nyárban / sértetlenül testvérben, barátban / nem akadtunk még horogra // életfogytiglani délután vonatfütty / cikkan át a tájon hirtelen / egymásba kapaszkodik a fenn és a lenn / itt kéne maradni de nem tehetjük” (Nem tehetjük). Az utolsó sor telis-tele van sóvárgással és gyermeki naivitással, amelytől e vers számomra oly lélekérintően emberi.
Ahogy haladunk befelé a kötetben, a költői szövegek, képek mintha azt sugallnák, mártózzál meg a pillanatban, s bögréddel merjél, hörpintsél az örömből. Miképpen azt is láttatni próbálja Fecske Csaba, hogy a soha és a mindörökké között már csak hajszálnyi a határ. Egyébként nem ritkák nála a hasonló filozofikus gondolatok. Például ez is: „önmagad nyersanyaga vagy s lettél / mesterműved vagy épp selejted / teremtő és gyarló kreatúra – / a szerszámot végül elejted // félbemaradsz kultikus torzóként / mely alkotójára vall / titokzatos kiismerhetetlen / nem tudni mit adhat magával” (Nem tudni).
Visszatérve a hörpintéshez: a Kilátszanak belőlem című ciklusában különbnél különb „innivalókat” kínál, amelyek nemhogy oltanák, de éppenséggel tovább csiholják az olvasói szomjúságot: „ha látnád milyen szép vagyok ilyenkor / amikor rád gondolok nem azért mondom / hogy felcsigázzalak meztelenül állok / a tükör előtt még azt a kis fehér bugyit se / hagytam magamon amit úgy szeretsz / bőröm szép barna még alig kopott / valamit nyár óta végigsimítok mellemen / feszes és ruganyos pont a tenyered mérete…” Ugye, mily felcsigázó, mily szájpadlásszikkasztó e költemény! Amelynek folytatása még olyanabb: „az én kicsi na nem is túl kicsi / mellem kemény szinte kiszakítja a pólót / te is tudod nekem nincs szükségem melltartóra / ha az nem a te puha tenyered / felizgult kezem már combjaim között / kóborol elképzelem te simogatsz / szaporábban veszem a levegőt / csiklóm mint a hajnali fű / olyan harmatos szememben furcsa fény…” (Bakfis a tükör előtt). Fecske Csaba, amiképpen kortárs költőink zöme, bizony mindent megtesz azért, hogy a ronda depressziót elűzze, s hogy demográfiai mutatóink némiképpen javuljanak.
No de haladjunk tovább. Egyik rezignált pillanatában ekképpen summáz: „kétes érzések szállása testem / szemem hunyó parazsán füstöl el / a világ nincsen amit kerestem / nem engem ölel aki megölel” (Elvagyok). Keserűségéből, szomorúságából is felragyogtat valami tökéletlenül emberit. Ahogy Fecske Csaba írja: „a Múzsának csak a küszöbén álltam / ha vendége voltam is nem marasztalt / régi mondás jön még a kutyára dér / hát jön máris hát máris hideg kéz nyúl a szívemért” (Hétköznapi strófák).
Amiképpen a kötet indítását, úgy annak lezárását is szerencsésen oldja meg a költő. Szerényen, a nagy csattanást, durranást messze elkerülve. Afféle hajnali-kótyagos állapotában próbálja bemérni magát a rajta már-már átcsapó múló időben: „egyáltalán mi megy végbe itt kétes kedvet / ki és mért csepegtet belém a fákról…” „ez még a tegnapi nap vagy már ma van” – kérdezi, majd rálelve s bemérve önmagát így fejezi be a verset: „percek roncstelepén kutakodom hasztalan / mint anyóka a rőzsét cipelem magam haza / miközben lecsúszik rólam az éjszaka” (Kótyagosan).
Összegzésül Fecske Csabáról s legújabb kötetéről még csak annyit: ő mintha egy magas pontról, kunhalomról vagy padlás kémlelőlyukából szemlélődne, amikor írja a verset. A szükséges rá- és mélyre látás miatt ugyan örökké felette van a valóságnak, de ez nem eltúlzott, kirívó. Elnézhető, megbocsátható ez neki, hiszen vérbeli költő az istenadta. Sohasem köldöknézés az, ha kéznél lévő önmagát írja. Olyan az, akár a szerszámosláda, amely fölött folyton ott tesz-vesz, szöszmötöl a költő.
•