Visio beata (a Hutera Béla utolsó utazása című regény epilógusa)
Jó lenne egyebekben – gyönyörködünk el HáBéban és Trombitás Frédiben s külön a biztatóan aranysárgán világító hangszerben, melynek fénye rávetül az összehajoló barátok szomorú arcára, csak idő kérdése, hogy elkezdjék végtelen történeteiket arról, hogy ki hol is volt az elmúlt zűrzavaros, süllyedő esztendőkben, merre vándorolt, mivel töltötte az időt és miért (hajaj, a történelmi szél, amely akárha faleveleket, tépi, cibálja, sodorja az erdélyi sorsokat…) – ha városunkban minden jelentékenyebb esemény egy napon történhetne meg!
Hajnalban még a Thétisz-tenger morajlana a város helyén, nomád gályák vitorlái feszülhetnének a szélnek, s a faragott sárkányok vörösre festett szemében izzhatna fel a kétely, a vörös festéket, amelylyel a harcosok is ábrákat pingálhatnak arcukra csaták előtt, megrémítendő az ellenséget, buzérból vagy börzsönyből keverik ki, a nők arcán derengő kéket csüllengből, a tojólúdhasukra és a merészen domborodó mellükre festett virágok, lepkék, madarak vidám ibolyaszínét bíborból… Mindent tudnak a sámánok, s hajnalban torokhangon rikoltanak fel hajóik tatján szemlélődve, s a későbbi Őrkőnek nevezett hegyet borító (másik időben, egyik dombján, a Nyakvágókőn folynak a kivégzések, a szabad királyi város pallosjoggal is rendelkezik) erdőben morognak és megrezzennek a zsákmány után kajtató hiúzok, és feltartott fejjel vonítanak a farkasok, ébrednek a sűrűben és csörtetnek kifelé a bölények.
Felkel a nap, de mi történik, eltűnik? Elszivárog, elpárolog a tenger, gyermekhad keresgéli a kagylókat a puha homokban és az Olt partján, ahová majd a későbbi város épül, kézzel halásznak a látó emberek, fél szemmel a fölöttük állórepülő, egerésző ölyvek meg-megrezzenő árnyékát figyelve mezítelen lábuk alatt.
Az idő lassan elszivárog.
Néhány perc múlva már házak emelkednek ki a földből, városunk, ha a pápai tizedszedők lajstromainak hinni lehet, 1332-ben már jelentékeny helység, elszabadul, rohan az idő, mint az erdélyi sorsokat befolyásoló hegyi patakok vize, talán azért rohannak, meg-megcsillanva a fényben, lefelé a hegyek sziklás bércei közül ezek a patakok, mert vágyakoznak a tenger után? Mint emlegetett erdélyi emberek az ismeretlen után. Legtöbbjük mégis visszafojtja beteg szívében a megismerés hiú és magtalan vágyát és itt marad, noha jól sejti, mi lesz, mi lehet a vége. Miért oly nyughatatlanok errefelé a patakok és az emberek?
Ki tudja?… Ki tudhatja?…
De máris vad tatár harcosok üvöltéseit hallani, meneküljön, aki tud, török seregek dúlják a várost, labanc lovasok vértjein csillan meg a fény s a kurucok kivont kardján. A menekülők jajszavát egy kikiáltó érces baritonja töri meg, darab időre (szűnünk egy miccenésre, honjaim, igen, de addig is figyeljünk): „…noha nem bizonyosodott bé a pestisjárvány fantomjának a híre, s kósza adataink vannak csak arról s ezzel egyidejűleg okunk vagyon hinni, hogy mindez afféle rosszindulatú szóbeszéd, ellenségeink mesterkedése, a kormányszék mindazonáltal Isten irgalmára bízza a szék hűséges népét, s ezzel szemben elrendeli, hogy ki ottan ahol van, süvegét vegye le és könyörögjön, ki-ki a maga Istenének, hogy fordítsa el tőlünk büntető ostorát, mert mi aztot meg nem érdemeljük. Továbbiakban mindenki hetente egyszer böjtöljön…”
Közben a polgármester – akiről majd Mikszáth Kálmán is ír mint furfangos székelyről A két választás Magyarországon című regényében – szalutál a vonatnak, amely a végre elkészülő vaspályán indul meg Brassó és a nagyvilág felé, egy bizakodó században, annyi vereség, megalázottság, Világos és Arad után először adva némi érthető duhaj reménykedésre is okot.
Ami az elmúlt századok tatár és török dúlásai, állandó harcai, a nyomorúság és kifosztottság édeninek nem nevezhető állapotai, földrengések, tűzvészek, árvizek és viharok után mégiscsak az eljövendő haladást konferálja be.
S most mintha megzavarodna az idő! Eddig rohanni látszott, most mintha megállana, mint nyomorék, öreg, ráncos arcú koldusasszony a templom előtt.
A város kortalan deákját látjuk, amint pápaszemével orrán, el-elcsukló hangon olvas egy feljegyzésből, miszerint „…az másfél esztendeig rajtunk continuálódott szárazság miatt olyan extremitásokra jutottak szegény székünk lakosai, hogy félő, a reánk nevető, béköszöntő tizennyolcadik századot nem es érik meg, vagy ha igen, hát nem közöttünk érik meg, miután ez a világra, az kitől merre elszélylyedett. Itthon megmaradt része pedig úgy eléhezett, hogy míg benne tartott makkal, galagonyával éltenek. Az is elfogyván, most mogyorós rügyet esznek, mely miatt úgy elfogyatkoztanak erejekben, hogy nem járni, hanem kullogni láttatnak…”
3 / 5 
•