Haláltánc (regényrészlet)
De az idő nem állt meg, ahogy mi hittük. A végtelennek tűnő perceket sorra mind elfújta a szeszélyes márciusi szél.
Elmúlt két hét. Éreztem, hogy nem maradhatok tovább. Vissza kellett térnem Stockholmba.
Úgy váltunk el egymástól, hogy nem egyeztünk meg, mikor és hol találkozunk újra. Valójában azt éreztem, hogy el sem váltunk, csak testünk távolodott el egymástól, miközben mi továbbra is együtt maradtunk egy téren és időn túli dimenzióban.
Carina helyesen mérte fel a helyzetet. Szükségem volt erre az isteni energiával való feltöltődésre, hogy szembe tudjak nézni azzal, ami Stockholmban várt – és amit ő nem tudott megadni, azt Linnéán keresztül ajándékozta nekem. Olyanfajta erővel akart felruházni, amely képes védőpajzsként szolgálni a sötétség erőivel vívott harcban. Mert ő jól tudta, hogy erről van szó, én csak sejtettem, vagy inkább öntudatlanul éreztem.
*
Az első dolog, amivel Stockholm fogadott: kirúgtak az egyetemről. „A rengeteg hiányzás, a vizsgák elhanyagolása, valamint antiszociális magatartása miatt”, ami „szégyent hoz a konzervatórium hírnevére” – ezek és más, hasonló jellegű indoklások álltak az értesítőlevélben, amelyet a dékán nyújtott át, szemlesütve, mintha legalábbis neki kellett volna szégyellnie magát kirúgatásom miatt. Megtudtam, hogy nem tartottak tanári kari ülést, ahogy az ilyen esetekben lenni szokott. Az egyetem rektorának személyes és megfellebbezhetetlen döntése volt. Ez nagyon meglepett, és gyanítottam, hogy Magnus keze is benne van a dologban.
Övön aluli ütés volt, fájdalmasan érintett. Főleg a szüleim miatt voltam elkeseredve. Annyira bíztak bennem és olyan szép reményekkel éltek zenei karrieremet illetően. El sem tudtam képzelni, mit fogok mondani nekik.
Másnap este Magnus keresett fel lakásomon a rend két tagjának kíséretében.
Mindenféle egyéb magyarázat nélkül felolvasta a rend esküjének szövegét, amelyet én is aláírtam, és emlékeztetett a büntetésekre, amelyeket az eskü be nem tartása von maga után. Aztán közölte, hogy „szeretettel” várnak a következő találkozóra, amit három nappal későbbre tűztek ki. Mielőtt távoztak volna, csak úgy mellékesen megjegyezte:
– Úgy gondoltam, teljesen értelmetlen a konzervatóriumra pazarolnod az idődet. Más feladatok várnak rád. Nagy és híres ember leszel. Igazi sztár. Rajongók egész hada fog a lábaid előtt heverni. Izgalmasabb ez, mintha valamelyik dohos teremben macskazenét cincognál életed végéig, nemde?
Fejembe szállt a vér és kezem ökölbe rándult. Azt hittem, nekirontok, de aztán türtőztettem magam, és csak ennyit löktem oda neki fogaim közt sziszegve:
– Menj a pokolba!... mert oda való vagy!
– Ott fogok majd várni rád – vigyorgott vissza.
Búcsúzásként „pajkosan” az arcomba csípett, és elindultak.
– Ja igen, és még valami – fordult vissza kabátja zsebében kotorászva –, ezt a szeretőd küldi.
Egy összehajtogatott papírlapot adott át, aztán elmentek.
Kibontottam a levelet. Kusza ákombákom volt, alig tudtam kibetűzni a tartalmát.
„Várlak. Szenvedek. És te nem vagy mellettem. Elfelejtettél engem? Elfelejtettél mindent? Egyedül te segíthetsz rajtam. Csak te menthetsz meg engem. Várlak. Jöjj, siess hozzám! Sibylla.”
Eszembe jutottak Carina figyelmeztető szavai, de nem tudtam ellenállni a kísértésnek. Még aznap este meglátogattam Sibyllát.
Hátborzongató látvány fogadott. Sibylla oltárának fekete márványlapján ült, meztelenül. Csontra fogyott testén ékszerek lógtak és olajos festékfoltok éktelenkedtek rikító összevisszaságban. Beesett arcából nagy, zavaros szemek meredtek rám:
– Megjöttél, édesem?... Olyan régóta várlak már... – Az „édesem” szó szíven ütött: sohasem becézett így.
– Tudtam, hogy eljössz – mosolyogni próbált, de narkótól elkínzott arcán szánalmas vigyorrá torzult a mosoly. Aztán karmokká vékonyult ujjaival felém intett: – Jöjj, szerelmem. Látod... már mindent előkészítettem, neked díszítettem fel a testemet... hogy szép legyen... hogy szeressük egymást... hogy végre boldogok lehessünk... Akarod?
Azzal felállt az oltárra és táncolni kezdett. Csontváztestének groteszk mozdulatai iszonyatos haláltánccá álltak össze.
A gyomrom felfordult, és azt éreztem, hogy menekülnöm kell. Mintha megérezte volna, leugrott az oltárról, térdre esett előttem, és hideg, nyirkos ujjait szorosan a kezemre fonta.
17 / 18 
•