A 230 éves nagyváradi római katolikus püspöki palota építésének története
Amikor 1748 februárjában Forgách Pál elfoglalta a váradi püspöki széket, a Szent László-templomot alkalmatlannak találta székesegyháznak. Az új katedrális helyéül a várostól akkor még messze levő puszta térséget jelölte ki Olasziban, a Biharpüspöki felé vezető út menti dombon. Forgách püspök nem csupán székesegyházat, hanem egy teljes monostort képzelt el itt, terjedelmes kerttel, püspöki lakkal és a kanonokok házaival együtt. A kiszemelt terület amiatt is előnyösnek bizonyult, mivel püspöki birtok volt.
A székesegyház alapkövét 1752. május 1-jén tették le, nagy ünnepség keretében.
Forgách Pál 1758 februárjában távozott Váradról, mivel váci püspöknek nevezték ki. A váradi püspöki szék betöltetlen maradt, de ettől még a székesegyház építése folytatódott.
Mária Terézia 1759 decemberében Patachich Ádámot nevezte ki váradi püspöknek. A főpap 1760 márciusában érkezett Váradra. „Az első, amit Patachich Váradra jöttében a városból látott, a Forgách elkezdette székesegyház volt. Vakolatlan téglafalai tornyok nélkül; sőt boltozat nélkül már messziről szemébe tűntek. Nem is tévesztette el többé szemei elől” – írta Bunyitay Vince. A székesegyház építésének ügye ennek ellenére nehezen haladt. Salamon József kanonok keserűen írta: „Patachich Ádám püspök mindjárt 1760 tavaszán a székesegyház betetőzésére egybehordott gerendákat, szarufákat s cserepeket áthordatta a Szent László térre a Csáky Miklós-féle püspöki lak kibővítésére.” A püspöki lak azonban kibővítve sem nyerte el a főpap tetszését, ezért elhatározta, hogy a készülő székesegyház mellé egy reprezentatív püspöki palotát is emeltet. Nagyszabású elképzelésének nem felelt meg az észak-itáliai ízlést követő, a székesegyházon akkor már provinciálisnak, régiesnek tűnő stílusban dolgozó mesterek munkája. A püspöki palota tervének elkészítésére Franz Anton Hillebrandt bécsi építészt nyerte meg.
A püspök építési szándékát nemcsak az motiválta, hogy a többi főpap és főúr palotájához hasonló pompájú rezidenciát építsen, hanem széles körű művelődési és társadalmi szempontokat is figyelembe vett: zeneakadémiát és színpadot is szándékozott ugyanitt felállítani.
A püspöki palota alapjainak kiásásához 1761 őszén fogtak, az ünnepélyes alapkőletételt 1762. május 23-án tartották. Az alapkő-letételi okmányban szerepel a palota tervezője: Franz Anton Hillebrandt neve is. Az építkezés felügyelője, akárcsak a székesegyháznál, itt is Johann Michael Neumann volt.
Hillebrandt több tervet is készített. Az elsőn – Biró József szerint – még csak egy 64 méter hosszú és 16,21 méter széles főépület és 23,4 méter hosszú szárnyépület látható. Ezt a nagyváradi székeskáptalan levéltárában találta meg Biró József, dátum és levéltári bejegyzés nélkül. Amint azt Bunyitay is leírta: a valóságban egy 102,3 méter hoszszú, 20,75 méter széles, két szárnyában egyenként 42,9 méter hosszú és 16,05 méter széles, a föld színe felett mindenütt 16,4 méter magas, kétemeletes palota tervének építéséhez kezdtek Johann Michael Neumann felügyelete alatt. A későbbiekben Kelényi György kétségbe vonja azt, hogy a Biró által idézett tervrajz a váradi püspöki rezidenciához készült volna. „Még ha a feltevés igaz is, a kis méretek s a későbbitől eltérő háromtraktusos, középfolyosós földszinti alaprajz arra engednek következtetni, hogy az első szerény, nem elfogadott, csakhamar díszesebbre változtatott tervvel állunk szemben” – vélekedett Kelényi György.
Hillebrandtnak a palota számára készített kilenc ismert tervrajzát annak idején nem találta meg Biró, csupán az 1796. évi okmányok mellékleteiként két rajzot – a földszint, illetve a főemelet alaprajzát –, de dátum és szignatúra nélkül, ám ezeket kétségtelenül Hillebrandt munkájának tartotta. Újabban e tervrajzok K, L, M, N, O, P, Q, R, S jelzéssel előkerültek, ami megkönnyíti a palota építéstörténetének felidézését, illetve hitelesebben lehet összevetni a terveket a már megépült rezidenciával.
1769-ben a királynő leküldte Váradra Koller József János kamarai tanácsost az akkor már udvari építész Hillebrandttal együtt a püspökségi építkezések elhúzódásának kivizsgálására. Hillebrandt szerepe a nagyváradi kiküldetésben az volt, hogy vizsgálja meg az építkezések állapotát és egy egyszerűbb, kevésbé költséges épület tervét készítse el. Ennek az építész eleget is tett, és az 1976. július 22-én kelt nagyváradi feljegyzésükhöz mellékelte a tervrajzokat is. Az általa javasolt módosítások nagyjából a következők voltak: az istállók és kocsiszínek kerüljenek az alsó gazdasági udvarba; a főépület homlokzatáról maradjanak el a díszvázák, szoboralakok, a homlokzati erkély és más díszítések, valamint a főépülethez csatlakozó galériák (emeletes, árkádos összekötő építmények); a palota homlokzatáról hagyják le a költséges díszítéseket; és más egyszerűsítéseket is javasolt. A beadvány áttanulmányozása után a kancellária a királynőhöz intézett felterjesztésében újabb költségkímélő alakításokat is proponált: a túl magas tetőzet egyszerűsítését (csak a középrizalit feletti rész emelkedjen ki), a palota folytatását képező, a székesegyházig, illetve onnan a kanonoki házsorig vezető galériák elhagyását. E javaslatok is meghallgatásra találtak, így a székesegyház dísztelenebb formában épült meg, galériák nélkül, ezáltal a barokk építészetünk egy nagyszabású épületegyüttessel lett szegényebb.
A palota építése Patachich Ádám püspök ösztönzésére jól haladt. A régi püspöki lak 1773. március 5-én kigyulladt, ami – furcsa mód – jótékonyan befolyásolta a püspöki palota építésének ütemét. Feljegyezték, hogy: „Magán a palota fedélzetén egy egész tölgyerdő fája van. [...] A vasat a püspökségi vashámorok, az üveget a püspökségi üveggyárak szolgáltatták; amiből a legtöbb kellett: a mész, a tégla – például 1768-ban 771 ezer téglát s 309 szekér meszet építettek be –, azt az uradalom fájával égették; s uradalmi, szegődött lakatossal, asztalossal stb. dolgoztattak.”
A püspöki palota építése 1776 tavaszán annyira előrehaladt, hogy az ácsok, a kőfaragók munkájukat már bevégezték, a kőművesmunka is már csak az épület bal szárnyának belsejére szorítkozott. A többi részen már a festők, a díszítők dolgoztak. Mária Terézia 1776. április 8-án kalocsai érsekké nevezte ki Patachich Ádámot. Patachich fájó szívvel hagyta el Váradot, a teljesen el nem készült rezidenciáját.
A püspök távozása a palota építésének ideiglenes megakadását okozta, de mint láttuk, a palota ekkor már közel állt a befejezéséhez, amint arra Hillebrandt 1776 nyarán megejtett váradi szemléje után készített jelentéséből is következtetni lehet: „A még elvégzendő munkálatok jobbadán egyes termek s homlokzatrészek bevakolására, végső kisimítására, a padlózat, üvegezés, asztalos, lakatos, kályhás stb., stb. munkákra szorítkoztak. A kápolna oltárával, oltárképével s falfestményeivel szintén elkészült.” Az 1777. év folyamán ezeket a munkálatokat is elvégezték, és a püspöki rezidencia a hetvenes évek végére teljesen elkészült, új püspökre várva.
A püspöki palotát a továbbiakban 170 éven keresztül eredeti rendeltetésének megfelelően használták. A második emeleten 1929–1949 között a Borromei Szent Károlyról elnevezett egyházmegyei teológia is helyet kapott. Miután 1948-ban államosították a püspökség birtokait, bezárták a teológiai főiskolát, s a püspöki palotát is el kellett hagynia az egyháznak. A palotába görög politikai menekülteket telepítettek, és azok rövid időn belül szinte teljesen „felélték” ezt a páratlan műemlék épületet. 1963-ban a város átvette a püspöki palota használati jogát, a tulajdonjog továbbra is a püspökségé maradt. A hatóság ugyanis kierőszakolt egy „ajándékozási” nyilatkozatot az egyház részéről, amely a Szentszék beleegyezése nélkül a palota tulajdonjogáról nem dönthetett.
A püspöki palotát 1965–1971 között restaurálták, majd a falai közé 1972-ben a Körösvidéki Múzeumot költöztették be. A rendszerváltást követően a Szentszék által kinevezett Tempfli József megyés püspök hosszas harcot folytatott az egyházi javak, többek között a püspöki palota visszaszerzéséért. A pereskedés nyolc évig tartott, és 2004. július 9-én zárult le a Legfelsőbb Bíróság végleges határozatával: a Nagyváradi Római Katolikus Püspökség a palota tulajdonjoga mellé megfellebbezhetetlenül és visszavonhatatlanul visszakapta a használati jogot is. Jogilag tehát megkapta az egyház a palotát, de a mai napig csak részlegesen foglalhatta el azt.
Végezetül álljon itt Kelényi György megállapítása: a püspöki rezidencia Hillebrandtnak a legnagyobb szabású alkotása, amely feltünteti művészetének minden jellemző elemét mind tömegalkotásban, mind tagozásban. „A püspöki palota U alakú alaprajza a cour d’honneur-ös francia kastélytípus osztrák közvetítéssel Magyarországon meghonosodott változata. Az alaprajzi rendszer a nálunk általánossá vált elrendezést követi. A teremsor és az előtte, az udvari oldalon végigfutó folyosó a mintaadó gödöllői kastély óta a magyarországi vidéki kastélyok szokásos téralakítása. A homlokzati séma a bécsi palotahomlokzatok rendszerét ismétli. [...] E homlokzati rendszert nem a megmozgatott faltömegek, hanem a síkszerűség jellemzi. Földszintje talapzatszerű, a kiemelt piano nobilét és az alárendelt második szintet lizénák kapcsolják össze. A nagyváradi palota homlokzata közvetlenül kapcsolódik az osztrák művészethez: a magyarországi kastélyokon, palotákon előzményeit nem találjuk. Az épületegyüttes részletei, a formák, a motívumok gazdagsága, változatossága reprezentatív megjelenést kölcsönöz az épületnek. E gazdagságot Hillebrandt tulajdonképpen kevés eszközzel éri el: az ablaknyílások, szemöldökök változó kialakításával, az egyes homlokzatszakaszok építészeti motívumainak differenciálásával. A homlokzaton Hillebrandt első, a barokkhoz kapcsolódó stíluskorszakának jegyeit ismerhetjük fel a középrizalit dekoratív, ovális ablakaival, az íves nyílászáradékokkal, a hajlított vonalak használatával. A világos, áttekinthető homlokzatalakítás Hillebrandt alapos felkészültségére, a hagyományok ismeretére vall, de egyúttal a mester túlságosan mérlegelő pedantériára hajló egyéniségét is elárulja.”
Felhasznált irodalom
A Nagyváradi Egyházmegye történelmi sematizmusa. Schematismus Historicus Dioecesis Magnovaradiensis Latinorum 2003. Összeállította: Mons. Fodor József általános helynök. Nagyvárad, 2003.
Biró József: Nagyvárad barokk és neoklasszikus művészeti emlékei. Centrum Kiadóvállalat Rt, Bp., 1932.
Bálint István János [szerk.]: Boldog Várad. Héttorony Könyvkiadó, Bp., 1992.
Borcea, Liviu – Gorun, Gheorghe [ed.]: Istoria oraşului Oradea. [Nagyvárad történelme.] Editura Cogito, Oradea, 1995.
Borovszky Samu [szerk.]: Bihar vármegye és Nagyvárad. Apolló Kiadó, Bp., 1901.
Bunyitay Vince: A mai Nagyvárad megalapítása. Bp., 1885.
Bunyitay Vince – Málnási Ödön: A váradi püspökök a száműzetés s az újraalapítás korában 1566– 1780. Debrecen, 1935.
Bunyitay Vince – Fodor József: Székesegyházi Bazilika. Nagyvárad, 1999. /Partiumi füzetek. 11./
Chifor, Agata: Oradea barocă. [A barokk Nagyvárad.] Muzeul Ţării Crişurilor, Editura Arca, Oradea, 2006.
Fodor József: „A nagyváradi római katolikus püspökség.” In: Erdélyi egyházaink évszázadai. Transil Rt., Bukarest, 1992.
Fodor József: „A Nagyváradi Római Katolikus Püspökség története” In: A Nagyváradi Egyházmegye történelmi sematizmusa. Nagyvárad, 2003.
Fodor József: A nagyváradi székesegyház története. Nagyvárad, 2004.
Gergely Jenő: „A váradi püspökség a magyar katolicizmus évszázadaiban (különös tekintettel a 19–20. századra).” In: Nagyvárad tudós püspökei. PBMEB, Nagyvárad, 2003.
Gerő László: Az építészeti stílusok. Gondolat Kiadó, Bp., 1972.
Gerő László: Magyar műemléki ABC. Műszaki Könyvkiadó, Bp., 1984.
Kelényi György: Franz Anton Hillebrandt. Akadémiai Kiadó, Bp., 1976. /Művészettörténeti füzetek. 10./
Koch, Wilfried: Építészeti stílusok. Az európai építőművészet az ókortól napjainkig. Officina Nova, Bp., 1997.
Kolba Judit – Săşianu, Alexandru: Szent László és városa 1192–1992. Officina Nova, Bp., 1992.
Málnási Ödön: Gróf Csáky Imre bíbornok és kora 1672–1732. Kalocsa, 1933.
Némethy Gyula: A nagyváradi róm. kat. Székesegyház. Nagyvárad, 1942.
Papp Lajos: Nagyvárad Városismertetés. Bp., 1943.
Péter I. Zoltán: Nagyvárad római katolikus templomai. Literatus, Nagyvárad, 1992.
Péter I. Zoltán: Nagyvárad építészeti emlékei a barokktól a szecesszióig. (Második, bővített kiadás.) Convex Kiadó, Nagyvárad, 1998.
Péter I. Zoltán: „Nagyvárad barokk művészete” In: Barokk utak. A barokk-Európa és Debrecen– Nagyvárad. Debrecen, 2000.
Péter I. Zoltán: Mesélő képeslapok. Nagyvárad 1885–1915. Noran Könyvkiadó, Bp., 2002.
Péter I. Zoltán: Trei secole de arhitectură orădeană [Nagyvárad építészetének három évszázada]. Editura Muzeul Ţării Crişurilor, Oradea, 2003.
Péter I. Zoltán: Nagyvárad római katolikus székesegyházai. PBMEB, Nagyvárad, 2004. /Partiumi füzetek. 30./
Péter I. Zoltán: Nagyvárad 900 éves múltja és épített öröksége. Noran Könyvkiadó, Bp., 2005.
Szőnyi Ottó: Régi magyar templomok. Bp., é. n.
Kerny Teréz [szerk.]: Váradi kőtöredékek. A Magyar Tudományos Akadémia Művészettörténeti Kutató Csoportjának kiadványa, Bp., 1989.
•