Haláltánc (regényrészlet)
Sokáig nem hittem sem Istent, sem Sátánt. Vagy hogy egészen pontosan fejezzem ki magamat: egyikük sem érdekelt. Aztán középiskolás koromban, amikor foglalkoztatni kezdett, hogy miből is faragták ezt a furcsa világot, már határozottan tagadtam létüket – apámtól örökölt, acélkemény fundamentumon álló, atommeghajtású, komputer-precíz érvekkel. És azt hiszem, pontosan ezzel a heves tagadásommal nyitottam kaput magamban mindkettőjük számára. A Sátán sajátította ki magának az elsőbbség jogát…
A középiskola befejezése után apám a stockholmi zeneakadémia csellószakára íratott be. Hűséges barátom, Arne Larsson is velem tartott a fővárosba. Ő a Tudományegyetem biológia fakultását szemelte ki magának. Az emberi test anatómiája mindig is foglalkoztatta – a női testé különösképpen…
Egy kis kétszobás lakást béreltünk, nem messze a Királyi Filharmónia hangversenytermének görög templomra emlékeztető épületétől. Késedelem nélkül és teljes erővel vetettük bele magunkat a nagyváros életébe.
A tizennégy szigeten terjeszkedő zord szépségű város a szórakozási lehetőségek kiapadhatatlannak tűnő forrásaival kecsegtetett. A számtalan történelmi és építészeti műemlék, a színházak, hangversenyek, mozik és kiállítások, az egymást érő kulturális rendezvények, fesztiválok felemésztették időnk és energiánk jelentős hányadát – vajmi kevés jutott belőle tanulásra és gyakorlásra. De hát mi a fontossági sorrendet tartottuk szem előtt…
Körülbelül egy évig tartott az újdonság varázslata. Aztán kezdtünk beleunni a világi szórakozásokba. Valami különlegesebbet, izgalmasabbat, keményebbet kívántunk már.
A végtelen lehetőségeket rejtő nagyváros, akárcsak Stanislaw Lem Solaris bolygójának kavargó köde, azon nyomban „materializálta” kívánságunkat – sejtető hívogatással nyíltak meg számunkra a fővárosi underground sötétlő kapui.
A kapu, amelyet belépésünkre kijelölt a Sors, a Nightriders Művészklub volt, amely a Strandwägen egyik luxusvillájának tágas pincehelyiségében lelt otthonra.
A villa, a klubhelyiséggel együtt, egy jómódú „művészbarát”, Magnus Evans tulajdonát képezte, aki ugyanakkor egyfajta szellemi vezetői szerepet is betöltött a klub életében.
Jórészt művészek, fiatal költők, írók, képzőművészek és rockzenészek jártak ide találkozni, inni, vitázni. Eléggé titkos jellegű, csak kiválasztottaknak fenntartott hely volt. Arnét és engemet egy ilyen „kiválasztott” évfolyamtársam, Jarl vitt el egyik este.
Az egész városban itt lehetett a legolcsóbban italt kapni, és korlátlan mennyiségű kábítószer állt az idült fogyasztók meg a kíváncsi próbálkozók rendelkezésére.
Időnként szervezett művésztevékenységek is helyet kaptak itt: meg nem értett költőzsenik olvasták fel „verseiket”, fotó- és képzőművészek állították ki „munkáikat”, rockbandák „zenéltek”. Egyetlen közös vonása volt mindennek, ami itt végbement: a lázadás valami ellen – a társadalom ellen, a politikai rendszer ellen, de legfőképpen mindenfajta szépség, harmónia, rend, szeretet ellen és természetesen Isten ellen.
Vegyes érzelmekkel merültem alá ebben a világban. Vad nonkonformizmusával, sokkoló excentrikusságával kétségtelenül vonzott, ugyanakkor nyomasztónak és idegenszerűnek éreztem – főleg az elején… aztán beleszoktam, lassan. Álnok tanácsadó a megszokás: a szorongató érzések egy idő után észrevétlenné zsugorodtak, és kezdett otthonommá válni a Nightriders.
Olyan emberek közé kerültem, akiknek eltökélt szándékuk volt fenékig üríteni az élet poharát. A lányokat, akik idejártak, bármire rá lehetett venni, így Arne barátom telhetetlen kéjvágya valóságos paradicsomra talált. Mindenkit ágyába cipelt, akit csak lehetett, és itt szinte mindenkit lehetett. Engem is gyakran kínálgatott a „friss húsból”, de engem másfajta kísértésekkel csalogatott és láncolt magához az underground.
*
Egyik este Jarl egy nagydarab, vad képű, torzonborz szakállú és nagyon hosszú hajú fickót mutatott be nekem. Összefüggéstelenül eldörmögött szavaiból annyit kihámoztam, hogy az Atro-city nevű rockbandában játszik szólógitárosként. Amikor az alkoholgőztől homályos tudatáig eljutott, hogy zenész vagyok, mégpedig csellós, láttam, hogy ködös szemében valami fény csillan. Elmondta, hogy a bandájukból éppen most halt ki a basszusgitáros – „elvitte az AIDS” –, és hogy méltó utódját véli látni bennem.
– A sörényed elég hosszú, a többit a festékek helyrehozzák – dünynyögte, miközben körbenézegetett és megtapogatott, akár egy lovat a vásárban.
– De hát én még sohasem gitároztam – védekeztem.
– Az nem számít. Egykettőre belejössz.
•