Haláltánc (regényrészlet)
„Istenem, én nem tudom, hogy létezel-e, és hogy merre vagy. De ha mégis vagy valahol, és hallasz engem, arra kérlek, segíts megszabadulnom ettől a förtelemtől, amibe oktalan állat módjára belekeveredtem. Ámen.”
Az „áment” leszámítva a többi nem volt valami ima formájú, de legalább őszintén mondtam. És egy kicsit megkönnyebbültem. A következő pillanatban már mosolyogtam is magamon: „Hova jutottam... Balder Falkenberg imádkozik...”
Aztán ismét Christa jutott eszembe. Az első szeretkezésünk, és az állapot, amit akkor éreztem. Ami hasonlított... hasonlított arra, amit... Carinával éreztem. Igen, Carina csodálatos lény, titokzatos erő sugárzik belőle és... annyi mindent tud. Sokkal többet, mint amennyit elmond. Ezért olyan titokzatos. Mi lenne, ha beszélnék Carinával? Elmondanám neki az egészet, hátha kitalál valamit... Igen, beszélni fogok Carinával.
Ettől a gondolattól egészen vidám lettem. Felcsillant bennem a remény: egy szál, amibe kapaszkodhattam... az utolsó szál, amibe még kapaszkodhattam!
Két nap múlva Sibyllával találkoztam az utcán, de alig ismertem meg. Egy lámpaoszlopnak támaszkodott, és furcsa, ködös tekintettel bámult maga elé. Amikor megszólítottam, összefüggéstelen szavakat motyogott – azt hiszem, meg sem ismert. Be volt kábítózva.
Ez alaposan megdöbbentett; ilyet sohasem csinált! Soha nem kábítózott, még csak nem is ivott!
Taxiba gyömöszöltem és hazavittem. Nála maradtam reggelig, hogy beszélhessek vele, mielőtt újra belőné magát.
Józanul is siralmasan festett. Kiáradó életerejének, csillogó magabiztosságának csak sápadt visszfénye derengett fáradt arcán.
Sírós, panaszkodó hangon beszélt:
– Megszegted az esküdet... S most miattad engem is... engem is... mert én vállaltam érted a felelősséget... Ki fognak nyírni... halálra ítéltek mindkettőnket! Felfogod?!
Amit mondott, az kevésbé érintett meg, de siránkozó hangja, ijedt, réveteg tekintete, szánalmas magába roskadtsága annál inkább. Amióta együtt voltunk, először éreztem meg benne az embert – az esendő, szenvedő embert. És sajnálni kezdtem őt.
Aztán láttam, amint reszkető kézzel táskájában kotorász, egy kis fekete dobozkát vesz elő, és felkattintja a fedelét. Fehér por csillogott benne. Fellobbanó indulattal ütöttem ki a kezéből. Az öltözőtükör hangos csörömpöléssel hullt darabokra.
– EZT NEM FOGOD TÖBBET! – ordítottam. – Itt állok melletted! Lekötözlek! Érted?! Én nem akarom, hogy miattam...
Felugrott és a torkomnak esett:
– Te aljas! Nem elég, hogy elveszed az életemet?! És most ezt is... ami az egyetlen orvosságom!
Körmeit nyakamba vájta, alig tudtam lefeszíteni a kezét. Ellöktem magamtól, de ő megint nekem ugrott. Lefogtam. Iszonyú ereje volt. Toporzékolt, karmolt, harapott és a szemembe köpött, és akkor teljes erőből pofon ütöttem... Elterült a földön. Most már csak zokogott. „Menj, menj innen... Hagyj békében... meghalni.”
A tehetetlen dühtől ordítani tudtam volna… Még néztem egy darabig, aztán csendesen megfordultam és kitámolyogtam a lakásból.
*
Ismét erőt vett rajtam a reménytelen elkeseredettség. Most már Sibylla miatt. Úgy éreztem, felelősséggel tartozom érte. Végtére mégis csak szeretők voltunk. Két évig! Valahogy segíteni akartam rajta.
Egyik este Arne így szólt hozzám:
– A hétvégén hazamegyek Karlskronába. Nem jössz velem?
– Most nem tudok, Arne, dolgom van...
– Még gondold meg. A szüleid is biztos megörülnének. Mikor voltál otthon utoljára?
„Mikor is voltam? Karácsonykor... Három hónapja, te jó ég!”
– Jó, majd meggondolom – válaszoltam
Két napig eszeveszett harc dúlt bennem. Mintha ettől a döntéstől függött volna az életem... és a Sibylla élete is.
Aztán döntöttem: hazamegyek, és beszélek Carinával.
*
Carina leplezetlen örömmel fogadta látogatásomat.
Mindenféle udvariaskodó bevezetőt mellőzve közöltem vele, hogy a segítségére van szükségem egy olyan ügyben, amelyet egyedül képtelen vagyok megoldani. Kiáradó jókedvtől sugárzó arcán az aggodalom árnyait láttam végigsuhanni.
A hálószobájába vezetett. Döbbentem tapasztaltam, hogy szinte minden ugyanúgy van, mint három évvel előtte. Minden bútordarab, dísztárgy, festmény a megszokott helyén állt, mint megannyi néma szemrehányás az önként elvetett boldog életért, az elveszett paradicsomért. Máskor talán e tárgyak intim ismerőssége édes élmények egész sorának adott volna új életet, de most mintha még az emlékezést is megfojtotta volna az a szorongató félelem, amely már jó ideje úgy munkált bennem, mint a lassan ölő méreg.
Mindent elmeséltem neki. Nem csak az eseményeket, hanem gondolataimat, érzéseimet is. Elkomolyodó arccal hallgatott végig. Egyszer sem szólt közbe, és miután befejeztem, még sokáig nehéz csend ülte meg a szobát.
Aztán végre beszélni kezdett. Meleg és nyugtató hangjának komor felhangjait nem is próbálta rejteni:
11 / 18 
•