Haláltánc (regényrészlet)
– Szóval te vagy a híres Balder Falkenberg – nyújtotta felém finoman cizellált, hosszú, kecses ujjakkal megalkotott kezét. – Carina sokat mesélt rólad.
– Remélem, csak jó dolgokat mondott rólam – mosolyogtam rá.
– Csak rossz dolgokat mondott, ezért voltam annyira kíváncsi rád.
Mélyen elmerültem szemének csillogó zöldeskék tavában, és egy pillanatra a világ megszűnt létezni. Velem együtt nyelt magába mindent a titokzatos mélység – a táncba fonódó párokat, a pohárcsengést és a vidám nevetést...
Mikor végre magamhoz tértem, olyan volt, mintha hosszú álomból ébredtem volna, s míg én aludtam, megváltozott körülöttem a világ. Új fényzuhataggal szórta tele a szobát a nagy kristálycsillár, csengőbb hangon szállt a nevetés és ragyogóbbá váltak a színek. Pirosabb lett a piros és kékebb lett a kék... de még a fekete is csillogó sejtelmes fényekkel gazdagodott. És Linnéa... Linnéa gyönyörű volt, arcán angyalivá szépült a mosoly, meztelen vállai szűzies fehérséggel gömbölyödtek elő csipkebogyó színű ujjatlan ruhájából.
Ösztönös meglepődéssel néztem körül. Vajon más is látja ezt a csodálatos metamorfózist? Szinte csalódottan vettem tudomásul, hogy a többiek úgy viselkednek, mintha semmi sem történt volna.
Egyedül Carina villantott felém egy huncut kacsintást. Egyedül ő tudta, mi történik. Ő tudta azt is, hogy nem a világ változott meg, hanem én születtem újjá. Leplezetlen örömmel vette tudomásul, hogy a dolgok pontosan úgy alakulnak, ahogy ő megtervezte.
Az est hátralevő részében nem tágítottam Linnéa mellől. Olyan kimondhatatlanul jó volt együtt lenni vele, csodálatos szemébe nézni és inni ajkairól a szavakat!
Magáról mesélt. Megtudtam, hogy nemrég tért vissza Indiából, ahová rendszeresen járt táncot tanulni; szülei Malmőben élnek, és itt, Karlskronában a nagynénjénél lakik; hogy idejének nagy részét turnézással tölti, és hamarosan Franciaországba kell utaznia, ahol egy előadás-sorozatra kapott meghívást. És még elárult valamit – aminek én titokban nagyon megörültem: hogy nincs szeretője. „Tudod, állandóan úton vagyok, és rengeteget kell gyakorolnom – magyarázkodott enyhe szomorúsággal a hangjában –, a férfiak pedig túl türelmetlenek ahhoz, hogy rám várjanak.”
– Ó, én pontosan végtelen türelmemről vagyok híres – szóltam közbe viccelődő hangnemben.
– A tekinteted egyébről árulkodik – vágott vissza édesen csengő nevetéssel. Olyan ennivalóan bájos volt! És olyan önfeledten tudott kacagni!
Én pedig úgy éreztem, örök hálával tartozom Carinának ezért az estéért.
Persze másnap is találkoztunk. És harmadnap is. És minden nap.
Linnéa elfogadta közeledésemet, és ez kimondhatatlanul boldoggá tett. Stockholmi életem, minden förtelmével együtt, rég elfeledett lidércálom halvány emlékképévé zsugorodott és fényévekre távolodott. Alig tudtam betelni a hirtelen rám szakadt gondtalan szabadság gyógyítóan simogató érzésével. Szerelmem egyszerre bontakozott a fák rügyeivel és az első virágokkal. Kora tavasz volt Karlskronában és hosszú-hosszú idő óta az én lelkemben is.
Naphosszat a természetben csatangoltunk. És rengeteget nevettünk. Minden kis csacsiságon nevettünk. Akkor döbbentem rá, hogy én már nagyon rég nem nevettem. Ahányszor a nap csak előbújt a felszakadó felhőzet mögül, minket mindig kint talált. Az est leszállta után a parton kóboroltunk és a tenger folyton megújuló szimfóniáját hallgattuk. Így lettek érzéseink egyre mélyebbek és határtalanabbak, akár az óceán.
Sokat beszélgettünk, kedves emlékeket, mulatságos élményeket meséltünk egymásnak. Mindenről beszélgettünk, csak egyetlenegy dologról nem: bontakozó szerelmünkről. Erről nem beszéltünk, csak tudomásul vettük, hogy létezik és napról napra növekszik, mint anyja ölén a gyermek. Örültünk neki, de nem akartuk a szavak ruhájába öltöztetni meztelenül gyönyörű testét.
Nem gondoltunk arra, hogy mennyi ideig leszünk még együtt... és nem siettünk, mintha az örökkévalóság állt volna rendelkezésünkre. Mégis olyan teljességgel ajándékoztuk egymásnak minden egyes percünket, mintha az utolsó lett volna.
Egy hét után csókoltam meg először. Igazi beteljesülés volt. Ez a csók nem szült testi kielégülésért kiáltó, égő vágyat. Nem volt benne a múló pillanat nosztalgiája, sem a jövendő kecsegtető ígérete, csak az idősíkok között felfüggesztett végtelen jelenvalóság érzése. Ez nem azt jelenti, hogy nem kívántam a testi szerelemben is egyesülni vele, de valahogy most nem ez volt a legfontosabb. A végtelenségig ki akartam élvezni a lassú közeledés izgalmas játékának minden pillanatát.
16 / 18 
•