„Szabad egyház szabad államban”?
A fenti figyelmeztetések azonban mit sem értek. Bár Erdei belügyminiszter március 23-án azt közölte Révésszel, hogy a 17-én kiadott földreformrendelet 50. §-a az egyházi főhatóságok földigénylési jogát ismeri el akkor, ha az elkobzott vagy megváltott földeken kegyúri terhek voltak, vagy mint egyházi javadalmi birtokok felekezeti célokat szolgáltak,37 a helyi földigénylő bizottságok ezt egyszerűen nem vették figyelembe. Ennek következtében a tiszántúli egyházkerület mintegy 58.000 holdjából majd’ 46.000 holdat, ezen belül a Békés-bánáti egyházmegyében 3800 holdat sajátítottak ki.38
Ravasz László egy április 18-i levelében arra kérte Nagy Imrét, utasítsa a helyi hatóságokat, hogy „megérdemelt figyelembe részesítsék az egyháznak minden olyan igényét, amelyek magasztos művelődési és szellemerkölcsi célok szolgálatát” biztosítsák.39 Ugyancsak a kommunista földművelési miniszternek írott, május 8-i levelében Révész Imre és Szentpéteri Kun Béla egyházkerületi főgondnok azt kérte, hogy legalább a rendelet végrehajtási utasításába foglalják bele egyebek mellett azt, hogy a meghagyandó 100 holdnyi birtokba ne számítsák bele a temetőt, a belsőségeket (templom-, iskolatelek stb.), valamint hogy „lehetőleg minden helyen az egyház jelenlegi földterületei hagyandók meg”.40 Veres Péter, az Országos Földbirtokrendező Tanács elnöke megígérte ugyan, hogy néhány dolgot figyelembe vesznek, de helyi szinten a bizottságok nem voltak tekintettel az egyház érdekeire. Az okokra Gönczy Béla békés-bánáti espereshelyettes áprilisi levele világít rá: „általában mindenütt a hitetlen és egyházellenes elem van a helyi bizottságok többségében, ha nem egészében, talán még a vármegyénél is. Tárgyilagosság helyett vak elfogultsággal, önzéssel, a kulturális érzék teljes hiányával járnak el.”41 Ezek után nem meglepő, hogy Gönczy pár hónappal később arról számolt be, miszerint „több helyt a lelkészi földet részben vagy egészében igényelték, sőt egyes helyeken már birtokba is vették, holott a javadalmi földterület a 100 katasztrális holdon meszsze alul marad”.42
Végül annyit sikerült elérni, hogy azok az egyházközségek, melyeknek semmi földjük sem volt, vagy csak 1–2 hektár, földjuttatásban részesültek. (Erre a „gesztusra” nyilvánvaló politikai számításból volt hajlandó az MKP.43) A mérleg azonban így is igen negatív: a 103.000 holdból 44.000-et sajátítottak ki, és 2600 holdat juttattak.44
A hódmezővásárhelyi református egyházközségnek 1945 előtt 644 kat. holdnyi földbirtoka volt. A helyi Földigénylő Tanács 1945. április 8-án úgy határozott, hogy az egyházközség „egyházi és alapítványi birtokából,45 illetve mezőgazdasági művelés alatt álló ingatlanából 100 kat. holdat visszahagyni, és a többit igénybevenni javasolja”.46 Mivel a rendelet, illetve törvény végrehajtásában itt is a kommunisták játszottak jelentős szerepet, hiába tiltakoztak a református és a katolikus egyházak képviselői, mert a földjeik döntő részétől megfosztották őket. Márton Árpád elnök-lelkész ugyan a helyi földigénylő bizottságnál megfellebbezte a határozatot, de azt elutasították.47 Végül az Alapítványi és Kulturális Célvagyonokat Felülvizsgáló Tárcaközi Bizottság szeptemberben arról értesítette, hogy csupán jó két hold alapítványi birtokot mentesítenek az igénybevétel alól, mert a bejelentett többi célvagyon egyházi tulajdont képez, emiatt nem tartozik a bizottság hatáskörébe.48 Végeredményben a vásárhelyi egyházközség is úgy járt, mint szerte az országban a többi gyülekezet: az iskoláik fenntartását, papjaik eltartását szolgáló földbirtokainak döntő részétől megfosztották.
Ekkor még az egyházon belül többen reménykedtek abban, hogy az egyházellenes földreformnak lesz egy pozitív következménye: végre meg lehet valósítani az államtól anyagilag független, önfenntartó egyház ideáját, a liberális gyökerű „szabad egyház szabad államban” szellemében. Ravasz László és a hozzá hasonló idealisták azonban 1948-ban rá kellett hogy döbbenjenek: már sem az egyház, sem az állam nem szabad...
5 / 6 
•