Visio beata (a Hutera Béla utolsó utazása című regény epilógusa)
Abban a balcsillagzat alatt álló, szenvedő, didergő és szomorú esztendőben, ami azóta sem akar véget érni, amikor a város polgármestere becsavarodik és ki akarja vágatni a város középpontjában lévő park híres-neves-nevezetes fáit – az egyik tölgyfa alatt hajdanában-danában még II. Rákóczy Ferenc is megállott, amikor hűséges íródeákjával, Mikes Kelemennel útban volt Rodostó felé –, a berecki gyorsról lekászálódik Hutera Béla hölgyfodrász, korunk és regényünk hőse, levetett bocskorunk, kedves kalandorunk, ez az életvidám kupcihér, ez a zabolázhatatlan vidéki szélhámos, véka alá borított mécses, elfuserált erdélyi Figaró, és beleszimatolva a levegőbe, a lemenő nap fényében, az állomás zöld léckerítéseit hosszasan, félrehajtott fejjel elnézegeti. A zöld tudvalevőleg a remény színe, reménykedjünk, honjaim – pillant szét maga körül –, de pillanatnyilag sehol senki, beteg magyar szíve körül mégis váratlan és bizsergő melegséget érez, a honfibú, reméli, de lehet tachycardia megint, torkollja le elborulva magamagát, s rá kellene töltenie immár valamit a Brassóban mohón, gátlástalanul bevedelt kisüstikre, mert ha nem, a végén még szülővárosa állomásán ájul el, s jobban szeretne a főorvos úrral a Súgás törzsasztalánál találkozni, mint a rajoni kórház reanimáló osztályán. Lemondóan legyint és megindul az állomási resti felé. Valahonnan ínycsiklandozó flekkenszagot hoz a szél, gyomra figyelmeztetően kordul meg, s rájön, ennie is kellene immár valamit. A resti ajtajában találkozik a református vártemplom két agársovány egerével, Károllyal és Ferdinánddal. Kirázza nekik előzékenyen, más megközelítésben gyanús kedvességgel a zsebeit. „Egyetek, drágáim – mondja és könnycseppet morzsol el szeme sarkában. – Egyél, Károlyka, egyél, Ferdinándka! Nekünk nőttök nagyra, szentjeim, képviselve Nagy-Romániát! Ne tartóztassátok meg magatokat. Hízzatok…”
„Miért nem hívod Györgynek és Miklósnak?” – kérdezi váratlanul megjelenő cimborája, Trombitás Frédi, de HáBé vállat von és nem válaszol. Kedvenc egereit úgy hívja, ahogyan akarja, ehhez senkinek, még kenyeres társának, Frédinek sincsen az égvilágon semmi köze.
Bemennek az ivóba, kérnek két könnyű, szőke, nyári rumot, két azugai sert s HáBé egy pacallevest is.
„Szomorú a székely sorsa, messzi idegenben – kezdi el a trombitás, tiszta szarvasbőrdarabbal dörzsölgetve féltve óvott hangszerét. – Főként, ha ég a pokol. Merre jártál, Bélus?”
„Okosabb lenne azt kérdezned, merre nem. Különben is, a siránkozásnak s a kalandozásoknak vége, jövök haza, mégiscsak alkalmaz a Szorgalom szövetkezet, a száműzetés ideje lejárt.”
„Nocsak. Örömmel hallom – kortyol bele Frédi a sörébe. – És Piroska?”
„Alexandriában – borul el HáBé átmenetileg. Iszik egy kortyot s reménykedve folytatja. – De meghívott engem is, be is adtam már az útlevélkérelmem, s most várom a választ.”
„És mi van a házával?”
„Mi lenne? Rám hagyta. A hétvégeket ezután is Felsőtáborban fogom tölteni. S ha visszajövök Egyiptomból, megejtem az általános javításokat is. Egy helyen beázik, fel kell újítani a tetőt, rosszul zárnak az ablakok, ki kell cserélni őket. Tudod, hogy van egy öreg házzal… Csak most várom az útlevelet, nem tudok ilyesmire koncentrálni…”
„Sok szerencsét, pajtás. Bár szerintem te akkor kapsz útlevelet »ezektől«, amikor én Jászvásáron leszek püspök. Amire semmi esélyem…”
„Köszönöm a biztatásodat, pajtás. Hiába, mindég tudtam, hogy nagy dolog a barátság, nehezen alakul ki, de még nehezebb meg is tartani. S mit várhatna az ember a barátjától, mint lelkes biztatásokat, hogy ne érezze reménytelennek a törekvéseit…”
Ugyanebben az órában, amikor sír-lobog a visszasütő, délutáni nap fénye, mintha kárpótolni akarna az eddigi és elkövetkező veszteségekért, de a sötétség sunyi, fekete kutyái már a halálra ítélt park fái között bujkálnak, hogy előtörjenek megint, és elszomorítsák a szomorúfűzek hazug suttogásait reménykedve hallgató székelyeket, a már emlegetett főorvos, a Súgás akkori, de főképpen későbbi lelke felhívja telefonon a nemrég operált államtanácsi elnököt.
„Baj van, elnök elvtárs – közli szárazon. – A polgármester helyileg, s erősen reméljük, hogy csak átmenetileg, becsavarodott és ki akarja vágatni a parkot.”
„Miért? – kérdezi az álmából felriadt, bizalmatlan politikus. – Miért akarja kivágatni azt a gyönyörű parkot?!”
„Hogy legyen hely felvonulni…”
•