Haláltánc (regényrészlet)
Minden érzelemmentessége ellenére az összkép lenyűgöző, magával ragadó volt, mint egy antik színjáték, vagy mint egy varázslat által életre keltett vad orgiát ábrázoló szoborcsoport. Igazi, pogány szertartás volt ez, a személytelen kéj ünnepe, melyen Sibylla az oltáron lejtett kéjelgő táncával és kígyófejes tőre által márványtestéből fakasztott rideg gyönyörökkel áldozott e furcsa vallás könyörtelen istenének... Igen. A test ünnepe volt – a lélek teljességgel hiányzott belőle, ezért volt szépsége olyan hideg és gyönyöre olyan üres. Nekem már egyszer megadatott érezni, mit jelent, amikor a test és a lélek együtt ünnepel, az igazi szerelemben való egymásra találás boldog táncában. És akkor hirtelen világossá vált, hogy miért nem akarom tovább folytatni azt az életet – Sibylla mellett, a rend tagjai között: nem az én életem volt többé. Valami egyébre szomjaztam már. Arra a „másfajta” ünnepre...
Hamarosan a kis ezüstkelyhek sorsára is fény derült: nekik kellett felfogniuk a nők ágyékának kicsorgó nedveit, a közösülés folyékony gyümölcsét. De nem sokáig örülhettek a különös nedűnek, tartalmukat „nagyobb testvérüknek” kellett átadniuk: egy nagyobbfajta, drágakövekkel kirakott, aranyozott kehelynek, amellyel Sibylla sétált végig a párok között.
Miután mindenkitől beszedte az adót, a kelyhet az oltárra helyezte. Magnus egy nagy kristálykancsóból meggyvörös folyadékot töltött bele, Sibylla pedig tőrével felkavarta a készítményt. Magnus különböző ábrákat rajzolt a lándzsával föléje, és varázsigéket mormolt, valami ismeretlen nyelven.
Közben mindnyájan egy nagy körbe helyezkedtek el – a nők párjaik bal felére ültek. Akkor Magnus útjára indította a kelyhet, akár Krisztus az utolsó vacsorán, és mindannyian komolykodó áhítattal kortyoltak belőle, utána pedig lehunyt szemmel magukba mélyedtek.
Ennyit láttam. Nem maradhattam tovább. Ugyanazon az útvonalon vonultam vissza, ahol belopóztam. Azzal az elhatározással távoztam, hogy bármibe kerülne is, végleg szakítok mindazzal, ami két éve az életemet jelentette: szakítok Sibyllával, a Thelema lovagjaival, az Atro-cityvel, a Nightridersszel – és teljesen új életet kezdek.
*
Néhány nappal később Sibylla és Magnus a lakásomon kerestek meg. Keményen felelősségre vontak „a titkos testvériség tagjához méltatlan viselkedésemért”. Derűs nyugalommal hallgattam végig a súlyos vádakat, utána pedig hűvös magabiztossággal közöltem velük elhatározásomat. Magnust leplezetlen düh öntötte el, és fenyegetőzni kezdett. Eszembe juttatta a rend szigorú szabályait és az esküt, amit tettem, valamint azokat a titkos, mágikus erőket, melyek segítségével bármit tehetnek velem. Emlékeztetett, hogy a rendből való kilépésnek egyetlen módja van: a halál, amit önként és saját kezűleg fogok okozni magamnak, ha a rend úgy dönt, és eszembe juttatta egy lánynak az esetét, aki egy évvel ezelőtt lett öngyilkos... Ez az érve megdöbbentett. Ismertem a lányt, de nem tudtam, hogy ő is a rend tagja volt. Pillanatnyi megdöbbenésemet a győzelem jelének vették, mert magabiztos elégedettséggel távoztak, és megígérték, hogy a rend hajlandó lesz megbocsátani „pillanatnyi eltévelyedésemet”, ha megjelenek a következő találkozón.
Nem mentem el a találkozóra.
A következő napon Sibylla ismét felkeresett, de ezúttal nem szidott és nem fenyegetőzött. Egyszerűen arra kért, hogy menjek el hozzá, mert egy kis meglepetést készített számomra. Nem csak azért fogadtam el meghívását, mert szerettem a „meglepetéseket”, hanem mert elég erősnek éreztem magamat, hogy bármiféle kísértésnek ellenálljak. Ezt akartam bebizonyítani neki... és magamnak.
A szobájába vezetett, leültetett és magamra hagyott. Nem sok idő múlva sejtetős, érzéki öltözetben jött vissza, gazdag ékszerekkel díszítve. Egy tálcára téve hozta a kígyófejes tőrt, egy kancsó vörösbort és egy kis ezüstkelyhet...
Majd felállt a fekete márványlappal borított asztalra, és táncolni kezdett. Egy hivatásos sztriptíztáncosnő hozzáértésével hámozta le magáról egyenként a ruhadarabokat. Kígyóbűvölő tekintetével végig a szememet kereste. Hajlékony csípőjének körkörös mozgásai láthatatlan energiaáramlatokat gyűrűztettek, melyek felforralták bennem a vért, és agyamat tompa ködbe vonták. Kacér pillantásokkal, kígyózó kézmozdulatokkal és csábító szavakkal hívott magához – hogy rám fonódhasson, hogy elmerüljek benne... Akaratom ádáz küzdelemmel állt ellen a kísértésnek: nem mozdultam. Ő lesiklott az oltárról, felém ringatózott, és kígyózó táncmozdulatokkal vont mágikus kört körém. Tőrének jeges fényű pengéjét testemen sétáltatta, nyakamnál játszadozott... és egy hirtelen mozdulattal végighasította az ingemet. A meglepetéstől remegő testemre valahogy nyugalmat erőltettem, de amikor a penge ágyékomhoz ért, iszonyú erővel löktem el őt magamtól, és talpra ugrottam. Sibylla az oltárra esett, majd a földre csúszott és merev, csodálkozó tekintettel bámult rám.
9 / 18 
•