Haláltánc (regényrészlet)
– Tetszik? – kérdezte meglepődött arcomat figyelve, és hangjában nem volt semmiféle művészi hiúság.
– Igen… pokolian jó…
– Hm, milyen találóan fogalmazol – válaszolta elgondolkodva, üresbe vesző tekintettel, majd hirtelen szemembe nézett.
– Akarod még egyszer?
Nem várt választ. Meztelenre vetkőzött, leoltotta a villanyt, egy zöldes fényű éjjeli lámpát gyújtott és végignyújtózott az asztalon. Kifogástalan alakja szűziesnek tűnő fehérséggel ragyogott a nagy fekete márványkeretben. Lenyűgözve néztem egy ideig. Földöntúli fényt, szinte isteni tisztaságot árasztó teste úgy hatott ebben a nyomasztó környezetben, mint rémítő freskóin a nevető gyerekarc.
Csak egy pillanatig tartott a varázs, aztán Sibylla nagyméretű tőrt nyomott a kezembe. Markolatának végén egy tojás alakú dudorból két kígyó bújt elő. Spirálban egymás köré tekeredve kúsztak felfelé, és ellaposodó kobrafejükbe metszett smaragdkő szemekkel nézték egymást, a krómszínű éles penge tövénél. Mesteri munka volt. Belemerültem tanulmányozásába, de Sibylla hűvösen rendelkező hangja magamhoz térített.
– Simogass vele!
Ahogy a tőr hegyét végigsétáltattam selymes bőrén, az az őrült gondolatom támadt, hogy bármelyik pillanatban beledöfhetném. Annyira kiszolgáltatottnak tűnt a hófehéren ragyogó test. „Kezemben volt az élete.” És akkor újra elevenné lett bennem az az érzés, ami a színpadon megszállt: az erő, a korlátlan hatalom érzése, és a gondolat, hogy bármikor elpusztíthatom az életet, mert felhatalmaz rá az, aki e világot uralja, kinek lélegzése maga a pusztulás, és aki… Megrémültem a gondolattól, és hirtelen elfordítottam a fejemet, mintha az éles fémnek oly puhán kínálkozó fehérség kísértő látványától akarnék menekülni. Tekintetem egy feliratra tévedt, amely cirkalmas aranyozott betűkkel fénylett az oldalsó falon: DO WHAT THOU WILT, THAT WILL BE THE WHOLE OF THE LAW.
Sibylla négykézlábra emelkedett és megadta a következő utasítást:
– Most dug be a nyelét… és mozgassad!
*
Mindig ilyen furcsa előjátékokat játszatott velem, mielőtt megnyitotta volna testének kapuját; és a lehető legszokatlanabb helyszíneket választotta a játékhoz. Szeretkeztünk liftben, lépcsőfeljáró alatt, leparkolt teherautó utánfutójában, építőállványokon és ócskavastelepen… de sohasem az ágyban.
Azokat a helyeket kedvelte, ahol veszélyben voltunk, ahol bármikor megláthattak. Bátorságomat minden pillanatban próbára tette. Meg kellett tanulnom leküzdeni a félelmet és a szorongást ahhoz, hogy szeretkezni tudjak vele.
Legkedvesebb helye mégiscsak a temető volt. Imádta a kripták enyészet-illatát és a sírkőlapok dermesztő érintését meztelen testén. Szeretett táncolni a sírhantokon, szerette a friss sírok hervadt virágaival díszíteni testét, és a hideg márványkereszthez dörzsölni hevülő ölét.
Egyik éjszaka frissen ásott sírgödörben szeretkeztünk. Utána azt mondta, hogy ez volt élete legszebb élménye… Akkor az egyszer láttam őt vidámnak.
Egyébként sohasem nevetett, még csak nem is mosolygott. Imádott hátborzongató történeteket mesélni – szellemekről, véres gyilkosságokról, és kéjes élvezettel igyekezett állandó rémületben tartani engem.
Sokáig nem értettem, mi tartott mellette olyan hosszú ideig: két évig! Azt hittem, az az őrjítő, kínzó vágy, amit végig életben tartott bennem… Ennek mestere volt – és az érzelemmentes kapcsolatnak is. Mert ami köztünk folyt, az a tökéletesen „letisztított” szex volt. Az érzelmek legcsekélyebb árnyékát is tudatosan ölte ki magából, és igyekezett kiölni belőlem is. Úgy tartotta, hogy a szerelem „a puhányok betegsége”, hogy „sohasem szabad szerelmesnek lenni, mert a szerelem gyengévé, gyávává, megalkuvóvá tesz, és csak értelmetlen szenvedéseket szül”.
4 / 18 
•