Végbúcsúmat tisztességgel fogadjátok
Kinek meghólt testét már most a sír zárja.
Amelly kevés időt együtt élhetének,
Abban az egyesség remeki levének.
Galambi szelídség lakozott házokban,
A jámbor kegyesség járkált udvarokban.
Mindketten egy szívvel csak azon vóltanak,
Hogy szűntelen az Úr útjában járjanak.
Akkor is, amidőn egymástól elváltak,
Az Úrban váltak el és tőle el nem álltak.
S hogy a közös szobánkban lévő ágyamban szinte mozdulatlanul fekszem, csüggedésem ellenében ekként buzdítom magam: meg kell tanulnod együtt élni a fizikai fájdalommal, a romlásnak indult test nyavalyáival és gyöngeségeivel, s ha már úgy érzed, elviselhetetlen a fájdalom, a láz és a belső tűz elemészti tüdődet, fejed szédül, merengj a létel valamely kérdésén, a görög tudósok képleteinek tökéletességén, Winckelmann emlegette allegóriákon!
Winckelmannra még Budai Ézsaiás irányította rá figyelmemet; e neves ókortudós felmenői közt éppúgy kézművesek találhatók, akárcsak az enyémek között. Cipészmester atyja, szegénységük ellenére, reményektől bátorítva adta fiát a városi skólába, ahol latin és görög nyelvet, irodalmat tanult nagy szorgalommal, és a klasszikus stúdiumokban csakhamar oly jártas lett, hogy előbb teológiai tanulmányokat végzett, igaz a vaskalapos katedrafilozófiától elment a kedve, majd a természettudományok és mai nyelvek elsajátítása kötötték le minden idejét. Irigyeltem azért is, mert velem ellentétben könyvtárosként és magántitkárként is szolgálhatott pártfogói áldásos támogatásával, ami lehetővé tette az antikvitás korában való elmélyülését, sőt, rekatolizálása után Rómában egész életét az ókori művészet és műélvezet esztétikai kérdéseinek leírására áldozhatta. Mennyire csodáltam és irigyeltem ezt a művelt embert! Magam is rajongtam az ókor nagyjaiért, kiknek életéről Plutarchosnál nem kevés élvezettel olvastam, eltántoríthatatlan híve maradtam az ókor máig ható alkotásaiért; s egy deákos elhatározásnak köszönhetően olaszul is tanultam, hogy az itáliai kultúrát elsajátíthassam és esztétikai ösmereteimet gyarapíthassam.
Egy nap meghozattam Gaál Lacival a Bibliothecából a német esztéta opusát, és belemerültem olvasásába, ami annyi ösmerős gondolatot hozott föl emlékezetemből, s a mostani olvasáskor egészen máshová estek a gondolati hangsúlyok, mint deákkoromban. Képtelen voltam szabadulni testi állapotomtól, s noha a szobrok leírhatóságáról és élvezhetővé tételéről beszélt, az allegóriákat nagyon is magamra vonatkoztattam, más estekben pedig hagytam megtermékenyülni általuk a képzeletemet.
„A fájdalom, mely a test minden izmában és inában megmutatkozik, s amelyet teljesen egymagában a fájdalmasan behúzott alsótesten, anélkül, hogy az arcra és más részekre tekintenénk, csaknem mi magunk is érezni vélünk, ez a fájdalom – mondom – mégis minden tombolás nélkül nyilvánul meg az arcban és az egész testtartásban. Nem csap oly borzasztó lármát, ahogy a Vergilius megénekelte Laokoón. A száj nyílása nem engedi meg; inkább valami félénk és elfogódott sóhajtás, ahogy ezt Sadoleto írja le. A test fájdalma és a lélek nagysága a figura egész felépítésén egyenlő erővel van elosztva és mintegy egyensúlyba hozva. Laokoón szenved, de úgy szenved, miként Szophoklész Philoktétésze: nyomorúsága lelkünkig hatol, de azt kívánnánk, hogy úgy tudjuk elviselni a nyomorúságot, ahogy ez a nagy ember” – írja Winckelmann a görögök által teremtett figurák egyszerre szenvedélyességet és higgadtságot magukba ötvöző ábrázolásáról. Ha valamiben szenvedélyességet mutattam: az a lelkem kápolnájában felzengő muzsika élvezete és a lelki szemeim előtt megjelenő rétmetszetek legapróbb részleteinek a fölidézése volt; a higgadtságomra pedig Winckelmann egy másik gondolata világít rá a legjobban: „A lélek juthat olyan állapotba, amikor a fájdalom nagyságától, amelyet nem tud elviselni, lecsillapul, s az érzéketlenség közelébe kerül.” Érzéketlennek inkább a környezetemmel és nyomorúságommal szemben bizonyultam; nem vágytam már másra, minthogy fájdalmaimat a Beck Pál híres téglási kertjében barangolással, Fazekas bánki tanyáján folytatott kvaterkázással, a Nagy Gábortól kölcsönbe kapott klavíron muzsikálással enyhítsem.
Érzéketlennek a korábbi filozófiai eszméimmel és némelyekben lelkesedést kiváltó ateizmusommal szemben bizonyultam; azokban a pillanatokban viszont, amikor a hosszadalmas fekvéstől és rossz testtartástól hátizmaim görcsbe rándultak, összecsomósodtak és szinte kétrét görnyedtem a fájdalomtól, melyet a mélyből föltörő köhögés odáig fokozott, hogy ordítani, káromkodni és szentségelni támadt kedvem, majdnem érzéketlen maradtam, s ezt a fájdalommal szembeni tompaságot annak is köszönhettem, hogy Mozart Varázsfuvoláját dúdoltam, vagy Wickelmann elmefuttatásait gondoltam újra. Láttam lomha s hernyó módjára vonagló testemet, mely erősen óhajtotta volna a nyugalmat, az elernyedést, az izmok vasmarkából menekülést, s hogy magamból kiszállva és fölülemelkedve láttam a roncs-húst, egyáltalán nem sugárzott semmiféle gráciát, harmóniát és méltóságot, olyasfajta „kényszeredett helyzetben” volt, mint apám egykori borbélyműhelyében némely halálát váró beteg, akinek pokoli kínjain egyedül csak az érvágás segített.
7 / 14 
•