A fogyasztói társadalom avagy egy esőerdei körséta a trópusokon
Mindenkit ezerfelé kell felaprózni az esőerdőben, hogy senkinek se legyen ideje gondolkodni; az éberségnek, akár az elemlámpának, ki kell aludnia ott – hiszen a bozótpulyka tojásainak a növények erjedése gerjesztette melegben való kikelését zavarná –, hogy mindenki a legmagasabb hatalomra bízza magát, mert ha más nem is, az megállíthatatlanul és a köz számára érzékelhetetlen neszezés nélkül tolakodik a napfényes helyek mindörökre való biztosításáért. Az ember egy kanyarodóban már a fejjel lefelé csüngő élő zacskókat lesi, amelyeket errefelé „repülő rókáknak” is szoktak nevezni; hogy rókák lennének, abban mindenképpen kételkedik, és ha repülésük egyelőre még nem is észlelhető – legfeljebb olykor fejjel felfelé fordulásuk, mert tisztaságérzetük miatt testi szükségleteiken mindig így könnyítenek –, később, szürkületkor már bizonyossá válik, amikor zacskószerűségük mozdulatlanságából feltámadva – jé, hiszen ezek denevérek! – fülsértő zsivajgás közepette fekete fellegként lepik be a vadfügefákat, hogy azokon mindennapi csemegéjüket elkölthessék. Ez a tivornya hajnalig is elhúzódhat, de a csoportnak már aligha lesz ebben része, ugyanis esti és éjszakai sétákat nem engedélyeznek, legfeljebb igazolványt felmutató őserdei kutatóknak, mert biztonsági okokból az erdő nászának senki sem lehet tanúja. De ki is akarna? – hiszen ott vannak a pornólapok, a pornófilmek, a szexboltok… és legújabban a világháló nyújtotta felbecsülhetetlen menynyiségű és sokkal kényelmesebb választék, ahol az újszülött meztelen látványában is kigyönyörködhetik magukat a beteg lelkek, és miért ne, amikor a magazinok lapján már a hároméves kislány és kisfiú is ’sexy’-ként jön számításba. Kérem, ezek az elhintett dolgok hamar beérnek, főleg itt az esőerdőben, ahol nemsokára a lombkoronaszint alatt már minden fejét felemelő kis élőlény terrorista lesz, mert kitűnő fedőnév ez az igazi elleplezésére. Régi jól bevált trükként az „ellenség”-et mindig az igazi ellenség kiáltja előbb! Az ember csak áll, szinte alig ért már valamit ebből a rengeteg csodából. Pedig a lantmadaraknak a fényképezőgép kattanását utánzó hangját még nem is hallotta; a fák legnemesebb családjába, a mahagónifák közé tartozó déli bükknek vagy vörös cédrusnak még csak a színét sem látta; bár ha nagyon hegyezné a fülét, az óriás pillangók szárnycsapkodásához hasonlóan a termeszhangyák lebontó munkájának halk percegését is hallhatná, de a kabócák kórusát mindenképpen; bár ha kissé jobban meresztené a szemét, a talajszint sürgését-forgását is átláthatná. „De megvan!” Most úgyis éppen talajszintet ér a sétány, elbújik egy fa mögé és ittmarad éjszakára az erdő titkát kilesni! Alkalom szüli a titkot kilesőt! Holnap, észrevétlenül, a legkorábbi turistacsoporthoz csatlakozik majd! Senki sem veheti észre. Úgysincs névsorolvasás, itt úgyis mindenki csak a maga kis dolgával van elfoglalva. S amikor a sétavezető egy korhadó faóriáson – lám, a végzet olykor a legelsőkkel is végez! – egy taplógomba személyében éppen a szaprofiták klasszikus példányának túlméretezett trópusi megfelelőjére hívja fel a figyelmet, a kiszemelt fa embermagasságú támasztó gyökerei közé oson. „Milyen szerencse, hogy kóla és fél napra való élelem van nálam!” – gondolja, és a lélegzetét visszafojtva a hangok fokozatos eltávolodására vár. A szívdobogása is lassan lecsendesedik, és már nem látogatóként néz körül az erdőben, mivel apránként érezni kezdi, hogy valamiféleképpen ő is idetartozik. A szemét körbejáratja és látja, hogy még délben is alkonyi félhomályban szemérmeteskedik az erdő. Páraköntöséből nem mer egy könnyed csakazértis-mozdulattal meztelenül kilépni, mert belepusztulna, ha magát teljes bujaságában tárná ki. Valóban, domborulatai sejtetésével mintha még izgatóbb lenne, mintha még jobban csalogatná az embert az egyetlen járható útról való lelépésre. Emberünk számára egyre világosabbá kezd válni, hogy félrelépése könnyen nyaktörésben is végződhet. A serkentően ható ánizsos és citromos és aligha elkülöníthető többi illatát – hiszen egy illatkeverék két-három összetevőjénél többet a legnemesebb orr is ritkán tud megkülönböztetni – az erdő egy csöppet sem fogja pórázra, hanem hullámokban küldi a hívatlan látogató felé; belőlük, hurokvetésre készen, időnként láthatatlan lasszót is fon hamisíthatatlan szirén módszerekkel. Emberünk már sejti, hogy ennek a tizede sem tréfa, hiszen az illatár már a feje búbjától a tyúkszeméig elborítja s miközben egyre csábítóbban gomolyog a lombsátrak nyirkos hónaljában és a támasztógyökerek felhevült töve táján, már azt sem tudja, hol a feje. „Csak kibírnám!” – törölgeti a homlokát, és látja, hogy az erdő megannyi mellbimbóját a hosszú porzójú, párját ritkítóan rikító színű, hatalmas sziromlevelű virágok mögé rejti, hogy a serkentést az elkendőzéssel tovább fokozza. „Végem van!” – villan át agyán az utolsó gondolat, mert attól a perctől kezdődően, amikor látja, hogy az erdő még liánkarjait is leoldozza a fákról, hogy félreérthetetlenül és egyre biztosabban utána kaphasson: emberi rangjából puszta érzékelő-észlelő lénnyé fokozzák le. Benne már életösztön sem maradt, különben az innen kivezető körsétányon már rég eliszkolt volna. Már nem is tudja, csak érzi: „minden hiába”. Hiszen az erdő öleléséből ő már aligha kerül ki élve, hiszen nedvét utolsó cseppig kiszívják, húsát utolsó sejtig felfalják. Legalább élvezett volna! Bár egyet! De csak ígéretes készülődés volt, mert itt aztán végképp nem lehet tudni, legfeljebb csak gyanítani, hogy ki kit is eszik meg. Mert itt ranglétra szerint mindenki felfal mindenkit. Hiszen az egész játszma egy felülről irányított társasjáték, amelynek során amellett, hogy állandóan az asztal alatt keverik a kártyát, olykor a részvevőknek is engedélyeznek egy éppen csak annyicska fénysugarat, hogy a játéktól való kedvük ne rögtön a játszma elején menjen el. Hogy az „ez egyszer én is nyerhetek” önámítását, váltakozó erősségű reménykedéssel, a játék végéig húzhassák-halaszthassák. Mert tulajdonképpen: már régen eldőlt, hogy ki itt a nyertes.
Az ember csupán az erdő nászát akarta kilesni, de itt, az őserdei harang alatt senki sem különülhet el: itt mindenki eggyé mosódik és egybeszürkül. A fényért.
4 / 4•