Vologya bosszúja
– Jó itt lenni, igaz? – mosolygott.
A beteg csak bólintott, még mindig kifelé tekintve.
– Tudja, magam is sokszor eltűnődöm, itt az ablakom előtt ülve, hogy milyen álmokat is kergetünk mi emberek, itt a földi játszótéren, mikor van egy másfajta valóság, ahonnan a dolgokat tisztábban látni.
Betege még mindig kifelé nézett. „Mi lehet az a nagy titok, amit ott mélyen hordoz legbelül, aminek a részleteit még önmagának sem fejtette fel?” – fürkészte az orosz férfi arcát, ahogy megvilágította a napsugár.
– Kicsit dolgoznunk is kellene! – fordult felé komoly hanglejtéssel, követ dobva harmóniájuk sima víztükrébe. Vologya meglehetősen bamba tekintettel nézett vissza rá. Így ültek pár másodpercig, kutatva a másik szabadon hagyott pontjait. – Emlékszik, hogy volt-e családja? – kezdte az orvos. A férfi összevonta két bozontos szemöldökét, majd nemlegesen intett a fejével. Eszeveszetten cikáztak fejében a gondolatok. Az emlékek szövetének szálakká szaggatott darabjai szanaszét hevertek, s egyszerűen nem volt képes teljessé fűzni, állóképpé feszíteni őket.
– Mi történt velem? – tört fel belőle a kínzó kérdés, mint felszakadt sebből a vér. – Valami borzalmas, ugye? – váltott fájdalmas suttogásba az éles hang.
Az orvos csak bólintott.
– Jogom van tudni! – sziszegte váratlanul.
Az orvos hátrahőkölt.
– Még nincs itt az ideje, véleményem szerint.
– Tudni akaaróóóm… – üvöltött fel.
– Nővér… nővér! – kiáltott a doktor. Egy nővér és egy ápoló rontott be eszeveszett iramban, szinte felszakították az ajtót. Megragadták a beteget két oldalról, mire az a kemény fogástól megroggyant.
– Tudni akarom… – sírta el magát. Szinte kiment a lába alól a talaj, csak a két segítő tartotta.
– Nővér! – a doktor levette a szemüvegét, és zsebkendőjével megtörülte a homlokát. – Fektessék vissza a helyére. Adjanak neki nyugtató injekciót, és óránként figyeljék az állapotát. Ha kell, kötözzék le!
5.
A rendőrtiszt az asztalra helyezte könnyű őszi kabátját és beleült a páciensi székbe.
– Szóval ebben szenvednek a betegek, igaz, doktor? – kérdezte kaján vigyorral, és két kezével csattintva ráütött a szék karfájára.
Negyvenes éveinek elején járhatott. Erős szálú, rövid fekete haját hátrafésülte, szabályos arcéléből sötéten villant ki két erős sugarú szeme. Tekintetében volt valami kellemetlen, még akkor is, ha a jóindulatú beszédpartnert játszotta el.
– Nem hiszem, hogy szenvednek – igazította meg a szemüvegét Hesse.
– Na, jó! Maga tudja. És mire jutott? – váltott hangnemet, összefűzve maga előtt az ujjait.
– Nehezebb, mint gondoltam – ült rá a székek mellett álló asztal szélére. – A kóma után váratlanul gyorsan helyreállt az állapota. Megfigyelés alatt tartottuk, és úgy láttam, hogy alkalmas a beszélgetésre. Mégis, mikor ezt kezdeményeztem, váratlanul rám támadt. Szörnyű élménye lehetett akkor…
– Az biztos. – Elővette a cigarettatárcáját, ám az orvos nemlegesen intett a fejével. – Óh, pardon. Elfelejtettem, hogy ez itt egy különleges hely – tette el kelletlenül. – Hiszen maga is látta az újságok híradását – folytatta semleges hangon.
A doktor alig láthatóan biccentett.
– Mit tudott meg róla? – kérdezte kíváncsian az orvos.
A nyomozó megbillentette a fejét, jelezve, hogy a kérdés kissé tolakodó.
– Na, jó, akkor csak annyit, amennyit én is megtudhatok.
– Orosz származású – nézett a tiszt a föld felé. Az orvosról lepergett a gúny. – Apja húszévesen részt vett országunk felszabadításában.
– Feltéve, hogy azt annak lehet nevezni – fonta össze karjait a mellén.
A rendőr mutatóujját feltartva jelezte, hogy folytatni kívánja a gondolatmenetet.
– Tehát az apa. Negyvenötben bevonult a szovjet hadsereggel, és fél évig tartózkodott Magyarországon. Aztán hazavezényelték. Őt is Vologyának hívták. Egy fia született, ötvenhatban, Moszkvában, aki most a maga betege.
– Tudtam, hogy negyvenéves. A személyi igazolványából.
– Vologya magyar lányt vett el, épp tíz esztendeje.
– És két fia született.
– Úgy van. A szülőknél laktak, illetőleg a lány anyjánál, mert az apa már előbb meghalt.
– És épp most költöztek volna…
– Pontosan. Ha baleset volt, akkor sima ügy. Mégis… Tudja, találtunk egy fém szelencét, s benne egy cirill betűs feliratot.
– Nem tudta lefordítani?
– Miért, maga le tudná? Tudja, hogy mindenki igyekezte elfelejteni az oroszt. Tehát a részletekben van a megoldás kulcsa. Sok múlik magán és a módszerén, hogy kiderüljön az igazság – fenyegette meg mutatóujjával félig komolyan a doktort.
– De az sem utolsó szempont, hogy a beteg meggyógyuljon – vágott vissza Hesse.
3 / 6 
•